1985-ben született Bulgáriában, hároméves kora óta él Magyarországon; jelenleg végzős a Zeneakadémia zeneszerző szakán. Az elmúlt öt évben több mint 50 zeneművet írt az oratóriumtól a nagybőgőversenyig, ezeket mások mellett az Amadinda és két holland zenekar játszotta. Zeneszerzője a Soharóza improvizációs kórustársulatnak, és írt zenét színházi előadások számára is: dolgozott Bodó Viktor társulatával, és ő jegyzi a lassan fél éve sikerrel futó Made in China zenéjét.
*
Magyar Narancs: Hogyan kezdődött?
Sztojanov Georgi: Amikor negyedikes voltam az általános iskolában, anyukám egyik kolléganője azt mondta, hogy milyen szép hangom van, miért nem felvételizem a rádió gyermekkarába. Fel is vettek, és ott kaptuk egyszer azt a feladatot, hogy egy dallam mellé írjunk egy másikat. Megoldottam, és tetszett a dolog - körülbelül ennyire emlékszem. A következő emlékem már az, hogy - két évvel később - mutogatom a kórusvezetőnek egy kánonom, hogy hallgassa meg, mondja el a véleményét. De ami a legfontosabb: volt a gyermekkarral egy turnénk Bécsben, ahol Eötvös Péter Atlantisz című darabját adtuk elő. Anyukám mindig azt mondja, hogy azelőtt Beethoven volt a kedvencem, de erre egyáltalán nem emlékszem. Eötvös nagyon más volt: számomra nem zene volt, amit hallottam, hanem egy hatalmas erő, ami kiragad onnan, ahol vagyok. Akkora hatással volt rám, hogy akkor azt mondtam, én is ilyet akarok csinálni, így akarok zenét írni, nem feltétlenül úgy, ahogy a klasszikusok.
MN: Vagyis?
SZG: Akár Eötvös, én is zsigerileg ható hangzásokat szeretnék kikísérletezni - de ettől még nagyon messze vagyok. A tanáraim mindig megpróbáltak lebeszélni róla, hogy elhiggyem, a zenében lehet filozofálni, egyértelműen lefordítható gondolatokat közölni. De nem értek egyet velük, már csak azért sem, mert minden kornak megvolt a maga zenei nyelve, amit szinte mindenki értett. A barokkban, ha annyit énekeltek, hogy dó-ti-dó, akkor tudták, hogy ez Jézus szenvedése - pedig a hangoknak önmagukban nincs közük ehhez, de mivel leírva úgy néznek ki, mint egy kehely, ennek lett a jelképe. Ma nyilván nem várhatom el, hogy ilyen szimbólumokat maguktól értsenek az emberek a zenémben; de ha leírok valamit, annak legyen oka, ne csak azért írjak le egy dallamot, mert odatévedt a kezem, vagy mert úgy érdekesen hangzott. A zeném mindig vigyen át egy nagyon erős mondanivalót. Szeretném, hogy ha a zene hatása nem is, de a miértje, hogy hogyan készült, teljes egészében megmagyarázható lenne. De mondom, ettől még nagyon messze vagyok; sokszor "használati" zenét kell írnom, ahol egy-egy adott szituáció pontos lelkiállapotát kell megteremtenem. A Made in Chinában például sok a gitárbetét, ahol már nem szavakban mondja el a nő, amire gondol, hanem a zene beszél helyette. Itt én persze pontosan tudom, hogy milyen történetet képzelek mögé, de ezt a közönségtől nem várhatom el; azt azért ők is érzik, hogy irányítva vannak valamerre.
MN: Rengeteg produkcióban benne voltál az elmúlt években.
SZG: Az egyik ismerősöm mondta, hogy a barátnője kérdezte a legutóbbi zenekari estem után, hogy ki szerezte a zenét, mert tetszett neki. Mondta neki, hogy a Georgi. "Tényleg?" - kérdezett vissza a barátnője. "Én azt hittem, hogy ő gagyi kórusszámokat ír!" Mert Bodó Viktor ReHabjában én írtam azt a kórust, amiben latinul éneklik a Bambit. Nagyon sokféle használati zenét írok, kérdés, hogy melyik mennyire "az én zeném", hogy mi lesz akkor, ha én akarok mondani a zenével valamit. A kortárs zeneszerző előtt is az lehet a járható út, ami egyes alternatív könnyűzenészeknél: hogy sok különféle zenét komponáljon, mégis mindegyikben meglegyen az a valami, ami miatt a hallgató felismeri, hogy ki szerezte. Ma Magyarországon a szakma általában egy-két darab után eldönti, hogy kire milyen stílus jellemző, kinek melyik az útja. Én ebben egyáltalán nem hiszek: mindenbe bele akarok nyúlni, mindent ki akarok próbálni, a mélyére kerülni, hogy kiderüljön, milyen az én zeném valójában.
MN: Hogy kerül színpadra 2009-ben egy fiatal zeneszerző egy-egy darabja?
SZG: Konzis korunk óta nekünk kell megszervezni, ha elő akarjuk adni egy darabunkat - márpedig ha leírtál egy darabot, de nem játssza el senki, ha nem hallod vissza, akkor nem is tanulsz belőle. A szervezéshez viszont semmilyen gyakorlati segítséget nem kapunk semelyik iskolától; még arról is csak egy-egy utalást hallottunk, hogy létezik egy Magyar Zeneszerzők Egyesülete, de hogy hogyan működik, hogy lehet bejutni, és pontosan mivel jár a tagság, azt már egyik tanárunk sem említette. De magunknak kell rájönni, kitapasztalni azt is, hogy a jogdíjaink hogy működnek. Külföldön majdnem minden előadónak van menedzsere, de itthon ez nem így van. Ha egy gitáros magának szervezi a fellépéseket, akkor nekem is magamnak kell szervezni a gitárosokat. Ebből alakulhatnak ki a hosszú távú szerző-előadó együttműködések. Erre és a szakmán belüli "szájhagyományra", ajánlásokra lehet építeni.
MN: Akartam is kérdezni: hogy talált meg ennyi zenész, énekes, rendező, fotós, hogy szerezz nekik zenét? Csak az ismeretségeken múlik?
SZG: Kizárólag az ismeretségeken. Olyannyira, hogy Halas Dóra, akivel azóta is nagyon gyümölcsöző az együttműködésünk, úgy kért fel, hogy írjak neki diplomadarabot, hogy még egy művemet se hallotta előtte, csak ajánlottak neki.
MN: Mennyiben tanítható a zeneszerzés?
SZG: Az akadémián, mivel a zeneszerző szak tanári szak is, kell módszertant is tanulnom. De azt az instrukciót kaptuk, hogy mivel a zeneszerzés tanításának nincs módszertana, csak járjunk be több tanárhoz, és abból írjunk összefoglaló dolgozatot, amit láttunk. Tehát egyáltalán nem tudom, hogyan lehet tanítani magát az alkotást; meg lehet mutatni más zeneszerzők trükkjeit, lehet zenét elemezni, lehet az élet és a zene kapcsolatáról beszélni - de hogy hogyan értékeli a tanár a hallgató zeneművét, az teljesen személyfüggő. Ennek ellenére Magyarországon van az egyik legkiépítettebb zeneszerzőképzés: átvettük az összes elképzelhető stílusgyakorlatot, tanultunk formatant, kellett írni Mozart-stílusú menüettet vagy Bach-inventiót... Csak az a szomorú, hogy ezeket később nem tudom használni: ma már semmilyen alkalmazott zenében nem kell Mozart-menüettet írni.
MN: Tudni kell játszani egy hangszeren ahhoz, hogy zenét írhass rá?
SZG: Érteni kell a hangszerekhez. Én hegedűn játszottam sokáig, ami nagy előny, mert a vonós hangszerek nagyon kényesek; és tanultam más hangszereken is, ami nagyban segítette a gondolkodásomat. De rézfúvósokat sosem tanultam, és ebből van is bajom, nem mindig használom jól őket. Mindazonáltal nem kell minden hangszeren játszani, egy idő után csak kitanulja az ember. Eleinte sokszor nem szólal meg jól egy-egy darab - ki kell kísérletezni a jó hangzást.
MN: Meg lehet élni zeneszerzésből?
SZG: Óriási mázlim van azzal, hogy színházi produkciókban is benne vagyok, mert ez az egyetlen módja, hogy az ember pénzt szerezzen belőle. A jogdíjak borzasztó alacsonyak, főleg, amit ténylegesen megkapunk belőle; komolyabb zenei megrendelések ma már nem nagyon vannak, vagy legalábbis nem ezen a szinten; és versenyeken lehet még pénzhez jutni, de ez ritka alkalom, főleg nagyobb nyereménnyel. Lehet dolgozni nyomdában kottagrafikusként, sokszorosítóként fénymásológépnél, karénekelni, ahol csak lehet, el kell vállalni mindent - én a Vígszínházban statisztálok. Diploma után sokan elmennek zongorázni vagy tanítani, de a piac telített.
MN: Nem őrli fel az embert, ha zeneszerző-diplomával harminc évig a fénymásológép mellett kell állnia?
SZG: Jó kérdés. Már most se tudom azt komponálni, amit szeretnék, mindent el kell vállalnom - ráadásul sokszor megalázó, nevetséges összegekért -, egyszerűen nem létezik az a szó, hogy nem. De a szakmában a nevet fizetik meg - és ahhoz, hogy nevem legyen, most ezeket a kulimunkákat kell csinálnom, és ingyen is el kell vállalnom, haveri alapon. Hogy nem fog-e elrontani mindent a sok rutinmunka, hogy jól ki tudok-e majd dolgozni egy nekem fontos darabot, hogy tudok-e majd örülni mindig, az majd kiderül. Mostanában már nem attól félek, hogy van-e bennem valami, hanem attól, hogy ki tud-e jönni valamikor.
