Letörnek a jégmezõk, akár a beszakadt köröm, megolvad a jégsapka és az arcunkba folyik, leáll (megfordul?) a Golf-áram, azután eltûnik a konnektorból is, minden eddiginél pusztítóbb trópusi viharok törnek Kanadára és BAZ megyére, tornádók szedik darabokra Hollywoodot és a kültelki lakóparkot, azután megindulnak a vizek, nyomukban a hideg, s aki nem fulladt meg idõben, az jól megfagy, esetleg megeszik a farkasok, s egyedül a Copacabanán lesz jó embernek lenni - de ezt már eddig is tudtuk. Nagyjából ennyi található Roland Emmerich, a filmpoézis jelentõs megújítójának (A függetlenség napja, Godzilla) legújabb nagyszabású mûvében - a film nagyjából összefoglalja a közismert Pentagon-elemzés hipotetikus baromságait, és jó érzékkel még újabbakat is fûz hozzájuk - a gigantikus kváziciklon leszívja (!) a magasból a hideget, és "másodpercenként tíz fokot esik a hõmérséklet". A mese tehát - még a katasztrófafilmek történetének hétpróbás zöldségei között is - a párját ritkítja. Ám a rendezõ ezúttal
politizálni akart,
csapást mérni egy konkrétan gonosz kormányzat fejére, mely érzéketlen a globális problémák iránt. Na jó, a (még szép, hogy nemes) cél szentesíti az eszközt - gondolták a környezettudatos klimatológus szakértõk is, akik persze a nekik rendezett vetítésen végigröhögték a filmet.
A Holnapután mindazonáltal igazi kataklizmamozi: leginkább arra jó, hogy a speciális effektek expertjei kipróbálhassák, mire képesek akkor, ha - egyéb aktorok híján - õk a film egyértelmû fõszereplõi. Jelentjük, az elõrelépés mértéke egyelõre csekély: szökõárt viszonylag jól tudnak modellezni, akár egy lavórban is, igaz, azért életszerûnek még ez sem hat, a Deep Impact után pedig már senkit sem lep meg egy szemberohanó vízfal. Tornádót viszont eddig még nem sikerült rendesen imitálni filmgyári körülmények között, bár kétségtelenül szépen mutat, amint a helyszínrõl közvetítõ tévést váratlanul felkeni egy szemközt rohanó hirdezőtábla. (Mellesleg ez a film legkevésbé abszurd felvetése: amennyiben egy nagyváros a tornádóövezet közepén fekszik - amiként a filmbéli Los Angeles nem -, semmi sem védi meg attól, hogy panelházastul darabokra szedje egy fittebb, energikusabb, a Fudzsita-skálán 4-5-ös erõsségû forgószél.)
A mûben alkalmanként úgynevezett szereplõk is feltûnnek (pl. Dennis Quaid vagy az érdemdús Ian Holm), ám jelentõségük valósággal eltörpül a természet tomboló erõihez képest, ottlétük ezért úgyszólván feleslegesnek hat. A jelentõs részben humortalan (viszont annál patetikusabb) alkotásban azért helyenként akadnak apróbb poénok is, a nálunk tartózkodó westerner kolónia tagjai kitörõ örömmel fogadták azt a részt, amikor a hideg elõl az amcsik tömegesen szöknek Mexikóba. Az Amerika-centrikusság egy hamisítatlan hollywoodi moziban tulajdonképpen nem is kifogásolható - mi azért megnéztük volna, amint egy tornádókkal kísért hurrikán megpróbálja lesöpörni a föld színérõl Kõbányát vagy Ferencvárost. A darab csekély érdemei között említhetjük, hogy végre mindenki megcsodálhatja, milyen szép is felülrõl egy hurrikán, milyen a ciklon szeme, ráadásul a katasztrófákat túlélt mozinézõ utóbb meglehetõs biztonsággal tud kezelni olyan terminus technicusokat, mint a szupercella, turbulencia vagy a vertikális felhõfal, igaz, efféle
kunsztokkal hölgytársaságban
úgyszólván lehetetlen villogni. Amúgy jó volna, ha a következõ - nyilván még az eddigieknél is gigantikusabb - katasztrófa-szerû alkotásból teljesen kiiktatnák a karakteres emberi szereplõket: elég látni, ahogy oktalanul elhullanak a tûzben, vízbe fúlnak, rájuk dõl az Eiffel-torony, vagy eltapossák õket a mamutok.
Némi aggodalomra ad okot, hogy szinte valamennyi számba vehetõ kataklizmaszituáció megfilmesítése után alig maradt új, vászonra álmodható életveszély, de azért ne izguljunk: sokat próbált Földünk a következõ filmben egy kilencszáz tonnás, fagyott szartömbbel fog ütközni, mely meg-olvad, és élesztõvel kezelt pöcegödörként áraszt el mindent. Bár lehet, hogy ez már meg is történt.
- barotányi -
Forgalmazza az InterCom
