"Gondolom, ez így is marad" - Vajda Mihály filozófus

  • Babarczy Eszter
  • 1999. december 23.

Könyv

Interjúalanyunk pályájának íve a kommunizmus ifjúkori elfogadásától az újbaloldaliságon át a demokratikus ellenzék peremvidékén való tudós buzgólkodásig, majd pedig a marxizmusból való végső kiábrándulásig vezetett. Vajda ma a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem filozófia tanszékének vezetője. Írt könyvet Husserlről, Heideggerről, a fasizmusról, a szocializmusról, a posztmodernről és Oroszországról. Ám most nem műveiről, hanem az identitásáról, zsidóságáról s az azt meghatározó alapélményekről faggatta őt munkatársunk. (Aki, már most szólunk, egyben unokahúga is: ezért a tegeződés.)

Vajda Mihály: Kezdjük a legelején. Apám vonalán sehogy se tudok elindulni. A születési bizonyítványában az áll, hogy apja Weiss Márkus Dávid, más néven Miksa, anyja Politzer Katalin, apja foglalkozása: balatonfőkajári pálinkás. Apám szülei már Pesten haltak meg. Mégis el akarok menni a balatonfőkajári zsidótemetőbe. De hogy mit keresek ott? Weisseket? Minden második zsidót Weissnek hívtak! Politzernek talán csak minden ötödiket.

Anyám vonalán addig jutottam, hogy a család Temesvárról jött. Nagyanyámat Ürményi Hildának hívták, Nasser Lipót aranyműveshez ment férjhez valamikor a századforduló táján, akinek első általam ismert pesti lakhelye a Gozsdu udvar volt - akkoriban arany- és ezüstművesek laktak ott. Anyámék hárman voltak testvérek. 1911-ben Nasser Lipót vakbélgyulladásban elhalálozott, és nagyanyám valószínűleg nem sokkal később férjhez ment Jermy Pálhoz, egy bútorszövet-nagykereskedőhöz.

MaNcs: Mi volt egy aranyműves akkoriban? Kispolgár? Nagypolgár? Gazdag ember volt?

VM: Úgy tudom, gazdag emberek voltak ezek az aranyművesek. És a bútorszövet-kereskedő is. Persze mit jelent az, hogy gazdag? Nem afféle kisember, akinek van ugyan némi egzisztenciája, de a fogához kell hogy verje a garast. Másrészt nem olyan nagypolgárok voltak, akik földbirtokot vagy nyaralót vásároltak volna. Ha ma az Egyetemi Könyvtár előtt állsz, és felnézel a francia udvarra, akkor az első emeleten a bal oldali lakás volt a tényleges lakás, a jobb oldali meg a kereskedés. A háború után nagybátyámék laktak ott, az egyikben anyám egyik, a másikban a másik testvére a családjával. Az a gyanúm, hogy még az államosítások előtt eladtak mindent, ami a kereskedésből maradt.

MaNcs: Anyai felmenőid mennyire voltak zsidók?

VM: Hát a nürnbergi törvények értelmében azok voltak, de ha nem ezt kérdezed, akkor semennyire. Se a vallásuk, se a kultúrájuk, se az azonosságtudatuk nem volt zsidó. Hogy aztán melyik generáció szűnt meg zsidónak lenni, azt nem tudom. Szerintem már Temesváron sem voltak azok. Persze a mi családunkban nem voltak családi történetek, hallgatás volt, így aztán nehéz pontosan tudni, mi hogyan történt. De ez még apám sokkal kispolgáribb családjában is így volt. Szerintem ha nem jönnek a zsidótörvények meg a háború, anyád meg én sose tudtuk volna meg, hogy zsidók vagyunk.

Persze azt is nehéz megmondani, pontosan mikor kezdődik a zsidóüldözés. Apám, nagyapád, az Olasz-Magyar Bankban dolgozott és bankfiók-igazgató volt, de úgy tudom, azért nem lehetett cégvezetői címe, mert ezt a zsidótörvények már nem tették lehetővé, még egy magánintézmény esetén sem.

Mindenesetre zsidóságról szó sem esett. Egyetlenegy széderestére emlékszem gyerekkoromból, azon a teljes rokonság egybegyűlt. 1943-ban vagy ´44-ben lehetett, amikor dacból megünnepelték a szédert. A zsidó ugye attól hívő zsidó, hogy betartja a törvényt. Nálunk csak egy gázhűtőszekrény volt, eszünkbe se jutott volna a tejesnek meg a zsírosnak külön hűtőszekrényt venni.

MaNcs: Van egy családi legenda, miszerint anyád, nagyanyám azért nem ment képzőművészeti főiskolára, mert a numerus clausus közbeszólt.

VM: Anyám igazi történetét nem tudom. Néhány dolgot tudok csak. Tudom, hogy ötödik osztály után kicsapták a gimnáziumból, egy állami lánygimnáziumból az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán. Én is ott gyakoroltam később mint némettanár.

MaNcs: Miért csapták ki?

VM: Nem tudom! Vagy ivott, vagy kommunista volt. Azt megemlítette néha, a háború után, hogy Bálint Györggyel jóban volt. Meg Kovács Margittal. Tudod, hogy van ez egy gyerekkel. A gyerek nem kérdez, ha a családban nincs mesélős hangulat. Nem kérdezi meg, hogy anyám, miért is csaptak ki téged abból a gimnáziumból? Én se értem, miért nem kérdeztem meg. Ennek csak egy párhuzama van az életemben. Hogy az istenbe nem kérdeztem meg Lukácstól soha, hogy volt képes eladni a kommunizmust itt a magyar értelmiségnek ´47-48-ban, miután látta, mi van odakint!

Szóval kirúgták, és akkor elindult ezen a képzőművészeti úton. ´ szerényen mindig csak grafikusnak nevezte magát, de az a néhány emlék, amit nem semmisített meg, arra utal, hogy festő volt, és talán nem is tehetségtelen. Jaschik Álmos híres képzőművészeti iskolájába járt, ami, ha jól sejtem, valami zsidó dolog volt.

MaNcs: És a család ezt simán lenyelte?

VM: Hát le nem nyelte, éppen csak nyelegette. 1932-ben anyám kapott egy ösztöndíjat Németországba. 26 éves volt akkor. ´33 januárjában kellett volna kimennie, de akkor persze már nem mehetett. Az faktum, hogy ekkor ment hozzá, áprilisban, apámhoz. Azt hiszem, a család azt mondta neki: Magda, elég volt ezekből a hülyeségekből. Amennyiben nem vagy hajlandó hozzámenni ehhez a derék, téged imádó és tisztes jövedelemmel rendelkező banktisztviselő özvegyemberhez, akkor kitagadunk.

Anyám igazi önsorsrontó volt. Ha egyszer eldöntötte, hogy így lesz, akkor amellett ki is tartott. Három ilyen döntést hozott, s ez volt az első. Most is hallom a mondatait: az ember tudja eldönteni, hogy mi a dolga, ha már egyszer családot alapított, akkor kötelessége a családnak élni és nem holmi kedvtelésekkel foglalkozni. Ez volt az élete 1945-ig. 1945-ben aztán kinyílt a világ. Éppen 1947-re döntötte el, hogy jelentkezik a Képzőművészeti Főiskolára. Csakhogy betöltötte a negyvenedik évét, mire jelentkezett, s ezért nem vették fel. Újabb döntés: nem nyúl többé ecsethez, ceruzához. Mindent elégetett. Azontúl csak alkalmazott grafikusként rajzolt, az UVATERV rabszolgájaként.

Áradt belőle a depresszió, az a fajta depresszió, ami megül egy egész családot. Szerintem a depresszió nem a döntések következménye volt, hanem éppen fordítva: a döntések voltak a depresszió következményei. A halála után mesélte el egy barátnője, akivel még Jaschik Álmosnál ismerkedett össze, hogyan találkozott először anyámmal. Egy napon hátrafordult az iskolában, és meglátott az ajtóban egy világszépét, akinek az arcáról valami olyan mély szomorúság áradt, hogy azon kezdett töprengeni, miféle szörnyűségeken mehetett keresztül ez a lány. Hetvenvalahány éves volt, amikor elmesélte nekem ezt a történetet, és miután elmesélte, elgondolkodott és hozzátette, hogy tulajdonképpen soha nem tudta meg, miféle szörnyűségek voltak ezek.

Szörnyű rossz házasságban élt apámmal. Hogy mindig is az volt-e, vagy csak a háború után romlott el, nem tudom.

MaNcs: Miben nyilvánult meg a szörnyűsége?

VM: A néma csendben. Ha lettek volna veszekedések, milyen jó lett volna!

MaNcs: Apád elmegy dolgozni reggel, előtte kipucolja a cipőtöket.

VM: Igen, kirángat az ágyból, és megkeni nekem a lekváros kenyeret, vaj nélkül, mert vajra nem tellett. Én meg az első saroknál kidobom, mert akármilyen éhes voltam, nem bírtam elviselni azt a lucskos szivacsot, amivé a vaj nélküli lekváros kenyér perceken belül átváltozott. Reggel tulajdonképpen nem is volt olyan rossz. Anyám aludt. Délután apám hazajön, egy óráig tart neki, míg feljön az emeletre, nagyon beteg volt már akkor, aztán beült a fotelbe, és ott ült, míg le nem feküdt.

MaNcs: Veled se beszélgetett?

VM: Hát, velem ideológiai ellentétei voltak. Főleg ´56 után.

MaNcs: ´ szociáldemokrata volt a háború előtt, igaz? Szociáldemokrata bankár?

VM: Nem volt ő bankár, csak tisztviselő. Közgazdasági érettségije volt. Mérnök szeretett volna lenni, azt hiszem, de túl szegény volt ahhoz, hogy egyetemre menjen. Anyám soha semmilyen pártnak nem volt a tagja, de azt hiszem, a kommunistákkal szimpatizált.

MaNcs: És az miben állt?

VM: Nézd, ´45 után egyszer csak létrejön egy új világ. Pártok alakulnak, új pártok, igazi pártok, olyasmi volt az, mint ´89-ben. A pártok ígértek mindenfélét, az emberek igyekeztek tájékozódni. Anyámnak, azt hiszem, a kommunisták dinamizmusa tetszett. Ezen túl csak azt tudom elmondani, hogy én miért lettem kommunista - hogy mikor, arra nem emlékszem.

MaNcs: Tízéves vagy 1945-ben.

VM: Gyerek voltam, akármennyire koraérett is. Összemosódnak az évek bennem. A felszabadulás után a Vörösmarty cserkészcsapatba jártam, egy baloldali zsidó cserkészcsapatba.

MaNcs: Ki íratott be oda?

VM: Nem tudom. A családi hagyomány a Toldihoz kötött volna. A cserkészmozgalom erősen valláserkölcsi alapon állt, de Magyarországon nemcsak keresztény, hanem zsidó csapatok is voltak. A háború alatt benne voltam a Toldiban mint farkaskölyök, habár akkor azt az eszperantó mozgalom ifjúsági szárnyának hívták. Ettől még persze mindannyian tudtuk, hogy ez a Toldi cserkészcsapat, de a zsidó cserkészcsapatok be voltak tiltva - ezek szerint már a német megszállás előtt is. Emlékszem, ´44. március 19-én kirándulni indultunk, de a Vértanúk teréről hazazavartak bennünket, mert bejöttek a németek.

MaNcs: Hova jártál iskolába?

VM: Az evangélikus elemibe és aztán az evangélikus gimnáziumba. Egyrészt közel volt a Nádor utcához, ahol laktunk, másrészt a jómódú zsidó gyerekek hagyományosan oda jártak. Fizetni kellett. Középosztályi zsidó gyerekek és evangélikus házmestercsemeték jártak oda, mint az öreg Lukács szokta volt mondani. Lukács is oda járt. Az evangélikus egyház ugyanis nem volt antiszemita, vagy nem volt nagyon antiszemita. Nem emlékszem semmiféle feszültségre vagy hátrányos megkülönböztetésre, azokból az évekből sem, amikor zsidó hittanra jártam. De ez talán félrevezető, éppen amiatt, mert a ´44 előtti dolgokhoz egyszerűen elveszítettem az érzelmi viszonyomat. Nincsenek érzelmi emlékeim se az iskoláról, se a Toldiról, se a családról, nem tudom, mit szerettem, kit szerettem, ki szeretett engem, ki nem, nem emlékszem, mit gondoltam a világról.

MaNcs: A te folyamatos belső életed tehát a német megszállástól datálódik?

VM: Egészen pontosan a német megszállás napjától. Az evangélikus gimnáziumba ´49-ig jártam, de akkorra az megszűnt evangélikus gimnáziumnak lenni. A régi tanárokat kirúgták, mindenféle komisszárok jöttek.

MaNcs: És te?

VM: Én valószínűleg lelkesen fogadtam ezt, mint a kommunizmus diadalát. Szóval itt találkozik össze anyám története az enyémmel. ´45-ben ő 37 éves. Fiatal nő. Nyilván valami hasonló játszódhatott le benne, mint bennem. Számomra teljesen természetes volt, hogy kommunista leszek. Lehet, hogy egy darabig szocdem voltam apám miatt, de a pártegyesülés számomra nem a szociáldemokrata párt tragikus végét jelentette, hanem valami gyönyörű új dolog kezdetét. A munkásosztály kettészakadása megszűnt, és létrejött az egységes munkáspárt, amely attól kezdve a Magyar Dolgozók Pártjának nevezte magát.

MaNcs: És apád?

VM: Apám is lelkes volt. ´ mindvégig görcsös híve maradt ennek a rendszernek, átigazolt a szocdem pártkönyvével az MDP-be. ´56-ban is kitartott amellett, hogy a szocializmusnak vagy minek a híve, és ellenforradalomnak tekintette az egészet. Ez köztünk teljes politikai szakítást jelentett. Nekem a kommunizmushoz való kritikátlan viszonyom ´56-tal végképp megszűnt. Persze előtte is voltak már kételyeim. Az első ilyen dolog, amire emlékszem, az ´51-es ár- és bérrendezés volt, amelynek következtében az árak jól fölmentek, a bérek meg le. Az ideológia az volt hozzá, hogy letörjük a feketepiacot, ami sikerült is. Édes Rákosi apánknak az volt a mondása, hogy nem ehetjük meg az aranytojást tojó tyúkot. Ezzel én alapjában egyet is értettem. De azt már nem értettem, hogy miért kell azt hazudni, hogy egyre jobb a helyzet, és egyre nő az életszínvonal, amikor szemmel láthatólag egyre rosszabb minden, az életszínvonal pedig csökken. Én ezt természetes velejárójának tekintettem a kommunizmus építésének, amelynek során ugyebár nem ehetjük meg az aranytojást tojó tyúkot - de azt gondoltam, hogy ezt férfiasan ki lehet mondani, és nyilván mindenki lelkesen támogatni fogja ezt az önfeláldozó politikáját.

Az az érzésem, hogy még a nálam öt-hat évvel idősebb zsidó gyerekek is szinte szükségszerűen váltak kommunistává. Lehetetlen volt azt a ´44-et másképp átélni, mint olyan pokolként, amelynek a lehetőségét is ki kell zárni a világból. Ezt pedig úgy lehet, hogy valami radikálisan újba kezdünk.

1945-ben sok párt volt, de egyik sem mondott semmit sem arról, ami a háború alatt történt. Senki sem kínált rá magyarázatot. A kommunisták se beszéltek róla, de ők az imperializmus és a fasizmus általános elítésével valahogy magyarázatot és kiutat kínáltak. Ma már persze látom, hogy 1946 után világos volt, hogy Magyarország orosz megszállás alatt van, és aki boldogulni akar, annak célszerű ezzel megbékülnie, esetleg mindjárt a kommunista párton belül keresni a karrier lehetőségét. Szóval nem nagyon kiabáltak a kommunisták ellen, azt a néhány embert pedig, aki kiabált, egyhamar elhallgattatták. Mi jutott tehát el annak a nyomorult kis zsidó gyereknek a füléhez? Csak a kommunista propaganda, amelyből én azt hallottam ki, hogy ez az egyetlen párt, amely megtagad és megszakít mindenfajta kontinuitást a régi világgal. Hogy a kontinuitás ilyesfajta megszakítása semmi jót nem fog hozni, azt honnan tudhatta volna az ember? Elég elolvasni Bibót, aki józan ember volt, hamar átlátta a dolgokat, olyan pozícióban is volt - ott ült a Belügyminisztériumban -, hogy láthassa az összes disznóságot, amit a kommunisták csináltak. De ő sem volt képes ezt másképp felfogni, mint afféle túlkapást, gyerekbetegséget, amiből majd kinőnek.

MaNcs: Jó. De mégiscsak az evangélikus gimnáziumba jársz, ahol régi vágású, jól képzett, középosztálybeli tanáraid vannak. Nem zsidók. Nem mondtak ők valamit a történelemről, a politikáról, amit hasznosíthattál volna? Nem mondtak semmit ´44-ről?

VM: Semmit soha. A zsidókérdésről nem lehetett beszélni. De hát Bibó ezt is megírta. A zsidók előtt háromféle lehetőség állt. Elhúzni, amilyen gyorsan csak lehetett - a legokosabbak ezt tették. Nem azért voltak ők az okosak, mert azt kellett feltételezni, hogy a holokauszt meg fog ismétlődni. Én ezt akkor sem gondoltam, és most sem gondolom. Azért kellett eliszkolni, mert itt nem lehetett a dologgal szembenézni, itt együtt kellett élned azokkal az emberekkel, akik mindezt a németekkel együtt csinálták. Nem hiszem, hogy ezért csak a németek a felelősek. Az összes kelet-európai nemzetek felelősek, sőt Franciaországban a franciák felelősek azért, hogy a francia zsidókat elhurcolták.

A második lehetőség, de ez csak a vallásos, ortodox zsidók előtt állt nyitva, a maronita-élet, a külsőleg alkalmazkodó, konform magatartás és a belső elhatárolódás mindattól, ami körülvett. Ez azonban olyan életforma, amely nem abból indul ki, hogy ez az ország, ez a hazám - nem akarok nagy szavakat használni -, itt élek, itt akarok élni, hanem eleve ellenséges külvilágot feltételez, diaszpóralétet, amely majd a Messiás eljövetelével ér véget.

A harmadik lehetőség, és ezt mindkét oldal választhatta: úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

MaNcs: Hogy lehetséges ez? Visszamentek a gettóból a Nádor utca 19-be, köszöntök a szomszédoknak, jó napot, hogy vannak, mi is jól, köszönjük?

VM: Csókolom, megjöttünk a nyaralásból, pontosan. Hogy vagytok? Nagyon jól, köszönjük, csak beleesett a bomba a lakásunkba, azt most rendbe kell hozni. Annyi pénzünk még volt is, hogy rendbe hozassuk, nem tudom, honnan, mert az arany ékszereket, amelyeket egy ládikában szépen sikerült kimenekíteni a lakásból és megőrizni a gettóban, az első orosz katona rögvest elszedte tőlünk. Szóval ott lakunk a Hackerék lakásában. Aztán megjöttek a deportálásból a Hacker lányok. Egyenesen Auschwitzból, gyalog.

MaNcs: És velük miről beszélgettetek? Mesélték, hogy mi volt a lágerben?

VM: Dehogy. Nem mondtak arról semmit. Csont és bőr voltak, rongyosak. Megkérdeztük, kérnek-e bablevest. Nem beszélgettünk. Nem tiltotta senki, hogy beszéljünk arról, ami volt, egyszerűen csak lehetetlen volt. Annyi szörnyűség történt, és nem lázadtunk föl - nem lehetett ezt feldolgozni. Magamat se értem. A gettóban negyvenedmagammal laktam, a zongora alatt laktam - nem nagy ügy. Ami nagy ügy, az az, hogy ráeszmélsz, hogy más vagy. Megalázható vagy. Bármikor bejöhetnek idegen emberek ide, ebbe a házba, és kiterelhetnek a Duna-partra. Ezt tudtam, akkor már mindent tudtam. Ha egy országban együtt akarsz élni olyan emberekkel, akik ezt nem élték át, és akik közt nem tudhatod, kik azok, akik hozzá is járultak... Ezekről a dolgokról nem beszélsz. Arról beszélsz, hogy lesz-e spenót, hogy újjá kell építeni a lakást. A múlt nem létezik. A múltat végképp eltöröltük.

MaNcs: Beléptél a pártba?

VM: Dehogy. Tizenhat év volt a korhatár, és ´51-ben, amikor tizenhat éves lettem, már voltak kételyeim. ´49-ben elvégeztem az általános iskolát és a vegyipari technikumban tanultam tovább. Nem szakítottam a kommunizmussal, benne voltam a DISZ-ben, végeztem a DISZ-feladatokat.

MaNcs: Mit csináltál?

VM: Hát, nem tudom már. Egyszer az iskola DISZ-titkára, az Éva egy vezetőségi ülésen, ´50-ben előadta, hogy a Suhajda, aki egy párttitkár lánya volt, valami összeesküvésbe keveredett. Éva azt mondta, hogy udvarolni kell a Suhajdának, és ki kell belőle szedni a részleteket. Ezt a feladatot rám bízták. Mint jó kommunista, vettem is két mozijegyet. De aztán úgy döntöttem, hogy a fenébe, nem érdekel se az összeesküvés, se a Suhajda lány, és elvittem a Róth Zsuzsit moziba. Jártunk a sarki cipőszövetkezetbe pártszemináriumot tartani. Az imperializmus rothadásáról. Szegény sarki cipészek biztos iszonyatosan rettegtek, hogy mi lesz, ha valami rosszat mondanak.

MaNcs: És észrevetted volna, ha rosszat mondanak?

VM: Én? Olyan mértékig blőd volt az egész, hogy egyfelől lelkesen csináltam, másfelől viszont egyáltalán nem érdekelt. Talán nem mertem bevallani magamnak egy ideig, hogy nekem ez nem tetszik. Aztán egy idő után bevallottam magamnak, mert arra határozottan emlékszem, hogy - naiv hülye - azért mentem a Lenin Intézetbe, hogy megértsem végre, hol vannak a bajok gyökerei. Beteg-e az elképzelés egésze, vagy csak rosszul csinálják?

MaNcs: Ez ´53?

VM: Már 1952-ben jelentkeztem. Ez a kémiai technikum elitiskola-féle volt, felvételizni kellett, és még a burzsoá módszerekkel felvételiztettek bennünket, nem azt kérdezték, hogy szeretjük-e Sztálin elvtársat, hanem különféle logikai feladatokat adtak. Nagyon sok munkásgyerek is bejutott - inkább IQ-t mértek a tesztek, mint általános kultúrát. Másfelől egy magára valamit is adó burzsoá család nem küldte oda a gyerekeit - a gimnáziumi érettségi azért kellett. Engem se küldtek, magamtól választottam, de olyan nyomor volt odahaza, hogy nyilván senki se bánta, hogy tizennyolc évesen szakma lesz a kezemben. Az osztály hatvan-hetven százaléka proli gyerek volt, nem legalulról jövők, hanem értelmes munkásgyerekek. A maradék harminc százalék zsidó értelmiségi családból jött. De ezen belül is hárman voltunk, akik valamiféle baráti elitet alkottunk az osztályban. Ugyanakkor az, hogy "zsidó", a mi tudatunkból úgy kitörlődött, mint a sicc.

MaNcs: Akkor most ezt honnan tudod?

VM: Utólag világosodtam meg. A legutóbbi osztálytalálkozónkon mesélték a többiek, hogy proli osztály volt a miénk, és nagyon felnéztek ránk. "Nektek, zsidóknak annyi eszetek van!" Különös módon csak kettőnket nevezett meg ez az osztálytársam, a harmadik fiút, aki a baráti körhöz tartozott és szintén zsidó volt, kihagyta, pedig ott ült mellettünk. Ez a fiú nemcsak zsidó volt, de proli is, iszonyatos szegénységben éltek otthon. Mindenesetre az iskolában nem volt erről szó.

MaNcs: Mi lett ezekből az osztálytársaidból?

VM: Többségükből vegyésztechnikus. Némelyikből belügyes. Értelmiségi pályát kevesen jártak be. Hogy kiből lett kommunista és kiből nem és miért, ezt nem könnyű megmagyarázni. Ezt mindenkinek magával kell tisztáznia. Én nem szégyellem, hogy voltam kommunista - azért nem, mert viszonylag korán kiábrándultam. Azt hiszem, minden okom megvolt rá, hogy kommunistává legyek, mert senki más semmiféle magyarázattal sem szolgált nekem arra nézvést, hogy mi történt itt. A kommunisták szépen elmagyarázták: a burzsoá társadalom szükségképpen torkollik fasiszta diktatúrába, ahhoz, hogy ez többé elő ne fordulhasson, radikálisan és forradalmi módon meg kell változtatni a világot - mint a Szovjetunióban. Mit tudtam én, hogy mi történik a Szovjetunióban!

MaNcs: Mégis, nem merült fel bennetek akkor vagy most, utólag, hogy a kommunista vircsaft sokak szemében zsidó vircsaft volt, éppen amiatt, amit mondasz? Hogy a népesség nagyobb része épp zsidó bosszút kereshetett benne?

VM: Másoknak is lehetett fontos, hogy ilyen világégés ne ismétlődjék meg. A Don-kanyarban is pusztultak az emberek. A vágóhídra vitték őket. De ők mint magyar honvédek mégis emberi méltósággal halhattak meg, emberi méltósággal rendelkező lények voltak, akik láthattak valamiféle értelmet abban, ami történik, ellentétben a zsidó munkaszolgálatosokkal, hogy a hátország zsidóiról ne is beszéljünk. Az a szörnyűség, aminek a gyilkolás ellenfelei akartak véget vetni - és végső soron ebből született Európa gondolata, a nemzetközi szövetségek gondolata -, egészen másfajta volt, mint az a szörnyűség, amit a zsidó gyerekek aztán a háború után szublimálni próbáltak. Mert tisztázni nem lehetett. A kommunisták azt mondták, hogy a burzsoá világ nem embernek való. Én pedig behelyettesítettem a burzsoá világot a ´44-es világgal. Hogy a népesség egyéb része zsidó projektnek látta a dolgot, az egyáltalán nem meglepő. Tényleg felülreprezentáltak voltak a zsidók, tényleg különösen motiváltak voltak.

MaNcs: Érezted azt te, hogy ez egy zsidó projekt?

VM: Az a szörnyű, hogy én egy perc alatt nyom nélkül elfelejtettem, hogy zsidó vagyok. Csak utólag látom, hogy zsidó barátaim voltak, hogy mindig zsidó környezetben éltem, és hogy generációról generációra mindig így van ez. Akkor értettem meg, amikor a nyolcvanas évek elején Bibó-szemináriumot tartottam. A vége felé ebben a szeminárumban csak egy közgazdász-társaság maradt meg. Eljutottunk a zsidókérdés-tanulmányhoz. Végigelemeztük, aztán azt kérdeztem: na és most hogy állunk ezzel? Rájuk néztem, és egyszer csak láttam, és mindjárt mondtam is: de hiszen ti mind zsidók vagytok!

MaNcs: Honnan tudod?

VM: Nem tudom, honnan tudom, de tudom. ´k aztán elmesélték, hogy első évesként kerültek össze, és egyszer, harmadéves korukban nagyon berúgtak. Akkor az egyik azt mondja, tudjátok-e ti, hogy én zsidó vagyok? A többiek meg: te is? És ez így van most is, a családomban is.

MaNcs: Elmondom, miért akartam ezt a beszélgetést veled. Mert most, a kilencvenes években anyám, a te húgod, félt. Irracionálisan, de konokul, egészen a haláláig. Félt a Fidesztől. Kinevettem érte. A halála előtt azt írta nekem egyszer, hogy a zsidó isten talán megbünteti azokat, akik elhagyják. Te meg nem félsz. Miért van ez?

VM: Hát igen. ´ talán nem akart zsidó lenni.

MaNcs: Az fél a legjobban, aki zsidónak érzi vagy tudja magát, de nem akar az lenni? És meddig tarthatják az embert ebben a megaláztatásban?

VM: Szerintem ez a kérdés ma már csak néhány politikus kezében van. Lásd Kövér László ismert megjegyzését. Ha ők nem játszanak vele többé, eltűnik.

MaNcs: Megbántottátok őket? Valld be, mit tettetek? Miért gyűlölik annyira ezt a világot, úgy értem, a ti világotokat, a pesti zsidó, egykori ellenzéki értelmiséget?

VM: Én csak nagyon csúnya dolgokat tudok erről mondani. Nem szeretem a politikát. Kötelességtudatból vettem benne részt. De azt tudom, hogy Magyarország baja nem egyszerűen az antiszemitizmus vagy a kommunizmus, hanem a kelet-európai politika általában, az intolerancia, a demokratikus kultúra hiánya. Az egykori demokratikus ellenzék vezéralakjai nem voltak jó politikusok: mérhetetlenül intoleránsak, doktrinerek. Én annak idején is távol tartottam magam a Beszélőtől, inkább Demszky lapjába írtam. De azt se felejtsd el, hogy a nyolcvanas években még volt Monor, még megszülethetett egy Bibó-emlékkönyv, még volt, aki össze tudta fogni az ellenzéket. Szerintem a népi-urbánus vitát az kényszerítette ki ismét, hogy a pártoknak muszáj volt valahogy megkülönböztetniük magukat. Mivel a programjuk alig tér el, kénytelenek szimbólumokkal harcolni. Gondolom, ez így is marad.

Babarczy Eszter

Figyelmébe ajánljuk