Kultúra
"A jövő század, habár a rendes 10 edes számítás szerint csak 1901-ben venné kezdetét, a pápa kívánsága szerint most 1900 Január I jén lép az emberiség elé.
Most még:
1899. Deczember 31.
De egy negyed óra múlva már 1900 Január egy, XX. század.
Hát biz criticus óra ez; a mikor a XIX századból a másikba megyünk át. Most még századvégiek vagyunk; nemsokára századeleiek leszünk. Úgyám. No ez a századvég ép nem a legjobb volt. Papa alszik már - egy századot alszik keresztül. Elza Eta Cerlin néninél murin vannak. Gizi naplót ír. Juj de különös most pár percz választ el egy másik századtól. Kitudja mit hoz a jövendő mi lesz a XXik századról a történelemben. Várom várom..."
Egy 13 éves legényke rótta e sorokat naplójába száz évvel ezelőtt, Karinthy Frigyes. Neve elé, sőt még a fia neve elé is, hamarosan odabiggyeszthetjük: múlt századi magyar író. Mi meg menthetetlenül átbillenünk a következő korba, század, sőt ezred elejiek leszünk, nem mintha ez bármit számítana, de mégis.
Ezer éve
Hogy volt, hogy nem volt, ezer éve egy leendő magyar rockoperafőhős fejére koronát húztak, s ezzel elkezdődött a kálváriája. Tana lett neki, könyveket írtak róla, szentnek nyilvánították. Idővel az eredetinek nyoma veszett, az pedig, amit helyette használtak, rengeteg viszontagság után oda került, ahová egy köztársaságban való, a Nemzeti Múzeumba. Aki még nem látta, siessen, mert meg vannak számlálva a korona múzeumi napjai. A koronát 2000 januárjától a Parlamentbe költöztető törvény azokat az iskolásokat és felnőtteket csapja arcul, akiknek eddig csupán a múzeumi nyitva tartásra kellett figyelniük, ha látni akarták: a Parlamentbe valószínűleg millenniumi bérlettel is macerásabb lesz bejutni. A politika második kísérletre gólt lő a művelődésnek, amely 1999 januárjában észérvekkel bekkelte ki azt a sületlen ötletet, hogy a Néprajzi Múzeum költözzön ki otthonából, mert a Miniszterelnöki Hivatalnak pont az az épület kéne.
A királyi fejdísz birizgálásának idei epizódjai közül emlékezetes még, hogy a Sláger Rádiót megdádázta az ORTT egy DJ-duma miatt, ami a Szent Koronát, Koltay Gábort és az augusztus 20-i tűzijátékot érintette lazán (a tűzijáték kultúrtörténetét egyébként Kovács Ákos dolgozta föl: Mozgó Világ 1999/8). Torgyán József potenciális köztársaságielnök-jelölt - akinek pont az UNESCO által a világ legjobb kulturális televíziójaként kitüntetett Duna TV-től sikerült einstandolnia egy kazettát egy provokatívnak érzett, valójában szinte bocsánatkérő riporteri kérdés miatt - országszerte körbevonatoztatta volna a MÁV megviselt vonalain. Nemeskürty István millenniumi kormánybiztos 1,8 milliárd forint elköltése fölött tépelődvén, valami ideiglenes alkotmányfelfüggesztést vizionált vele kapcsolatban. Az 1,8 milliárd egyébként az egész ünnepségsorozatra szánt 25 milliárdon fölül van (ennek nagyobbik felét szerencsére műemlék-felújításra költik). A 25 milliárdból 300 milliót Koltay Gábor ölhet bele Nemeskürty forgatókönyve alapján a Sacra Coronába. Ide a rozsdás jogart, hogy ez még a Honfoglalásnál is jobb film lesz, már csak a statiszta lovak nagyobb darabszáma miatt, pedig az is jujj, de jó volt.
Tíz éve
1989-ben sorompót nyitottunk a Nyugatra vágyó trabantosok előtt, amiért mai napig hálásak a németek. Történelmi baktermunkánk fizetségeként is felfogható, hogy a posztszoc. kollégák közül elsőként mi helyezhettük magunkat a Frankfurti Könyvvásár fókuszába, közvetlenül a friss Nobel-díjas, Günter Grass mellé. Ahogy tudtunk, sziporkázóan és szánalmasan éltünk a nagy lehetőséggel. Ennyire koncentráltan aligha jelent még meg német földön magyar irodalom, zene és vizualitás. Intelligens és vonzó arcot próbáltunk mutatni, de Esterházy Péter megnyitójának csillogása sem takarhatta el a csomagolópapírra emlékeztető dekoráció szegényességét vagy azt, hogy elfelejtettek nevet adni a piedesztálra emelt tizenkét mellszobornak. A hivatalos prezentációban nem létező Csurka Istvánt talán épp a készülő ideálkép ingerelhette, amikor a Havi Magyar Fórumban, Frankfurt elé időzített dolgozatában fajelméleti alapról gázolt bele az irodalomba. A gyalázat a média természetéből fakadóan el is lopta a show egy részét. A legjobb volna róla tudomást sem véve felmérni Frankfurt hatását, drukkolni, kiknek sikerül felzárkózni a német nyelvterületen már bevezetett szerzők közé, tallózni recenziókban, de félrenézni nehéz, az antiszemita kurziválás aljassága mély nyomot hagyott. Mégis örömmel regisztrálhattuk, hogy túl a németeken, Márai (A gyertyák csonkig égnek) bestseller az olaszoknál, Nádasé az év külföldi könyve a franciáknál (Emlékiratok...), Petőfi-összesük lett a kínaiaknak (fordító: Hszing Van-seng), Závadájuk a szlovákoknak (Jadviga párnája), és készül a románok Bodor Ádámja (Sinistra körzet). Igyekeztek felfedezéseket tenni a hazai kiadók is. Kevés költői indulást kísér olyan rokonszenv, mint Varró Dánielét (Bögre azúr) vagy Karafiáth Orsolyáét (Lotte Lenya titkos éneke), míg az előző év lírai csúcsteljesítményének megszavazott Oravecz Imre-kötetet (Halászóember) után kellett nyomni. Minimum kuriózumnak minősíthető Pap Károly életművének, Füst Milán Teljes Naplójának, Ottlik Géza Továbbélők című Iskola a határon-előzményének és Rejtő Jenő ifjúkori útinaplójának előásása, akárcsak a fordításirodalom néhány nagyszabású vállalkozása, mint mondjuk a Borges-sorozat és a teljes Ezeregyéjszaka meséi.
Miközben a tíz éve virágzásnak indult folyóirat-kultúra szereplői a konjunktúra végéről kezdtek beszélni - szellemi kifáradás, Soros-pénzek visszafogása -, a könyvkiadók egy része azon zsörtölődött, hogy kimaradt a millenniumi szórásból: a kulturális tárca a magy. irod. klasszikusaiból összeállított 156 kötetes, 500 Ft-ért kínált sorozat minden darabját egymillióval dotálja, amiből csak az Osiris-Balassi-Európa-Jelenkor-Magvető-Püski-Talentum hetesnek jutott, mely klub kialakulásának módját még olyanok is bírálták, akik amúgy benne lehettek volna.
Kellemetlen lehetett lecsúszni erről a bizniszről, de mi ez a Tar Sándor lelepleződése mögött rejtőző sorstragédiához képest: a Budapesti Jelenlét rehabilitációs számában Berkovits György közzétette a róla besúgó "Hajdú" fn. ügynök jelentéseit. Erre a magát felfedni kényszerülő Tar Sándor és az általa szintén besúgott Kenedi János levelet váltott az Élet és Irodalomban, s innen már csak egy lépés volt a nemzetközi nyilvánosság. Mindez a titkosszolgálati dossziék kezelésével kapcsolatos politikai, társadalmi és lélektani kérdések mellett ahhoz is elvezet, hogy mihez kezd ezek után Tar Sándorral az olvasó, és fordítva, mihez kezd önmagával Tar Sándor, az esendő ember és Tar Sándor, az író. Akiről ráadásul azt mondják, Frankfurt egyik felfedezettje volt.
A Tar-ügy által provokált diskurzus során előjött egy másik kiábrándító eset is: a Haraszti Miklós név említése nélkül, de jól azonosíthatóan, viszont mindenféle bizonyítékokat mellőzve hozta szóba/hírbe az "öngyilkos filmrendező"-t, "aki játékfilmjeiben mintegy névsorolvasást rendezett a félig-meddig tiltott posztavantgárd művészekből, eközben pedig szorgosan jelentett róluk a III-as ügyosztálynak". Ezek és a várhatóan következő illúziórombolások megkérdőjeleznek mindent, amit saját múltunkról, saját kultúránkról tudni vélünk. Lassú teher ez, magunkkal hurcoljuk a következő évezredbe.
Hasonló dilemmákat élt át tavasszal Hollywood is, amikor kihirdették, hogy életmű-Oscart kap Elia Kazan, aki klasszikussá nemesedett filmeket rendezett, és együttműködött az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsággal. Tar a kommunista titkosszolgálatnak súgott "felforgató", demokrata barátairól, Kazan, rövid ideig maga is párttag, "felforgató" kommunista filmesekről jelentett a hidegháborús Amerikában. Amikor a díjat átvette, a terem fele állva tapsolt, másik fele ráült a kezére. "Azt hiszem, most már leléphetek" - így Kazan. "Nincs már bennem lassan semmi, csak undor és gyűlölet" - így Tar. Lebukása, tíz évvel a berlini fal leomlása után, éppúgy megosztotta az írástudókat, mint a NATO balkáni bombái. És közben Kusturica disznaja a Macska-jajban jó étvággyal zabálta a Trabantot.
Idén
Az Oscart Erzsébet-kori kosztümök és világháborús egyenruhák uralták. A Szerelmes Shakespeare és a Ryan közlegény megmentése alkotóin kívül keveseknek, leginkább Roberto Benigninek termett babér. Akinek a gyomra nem bírta bevenni az Auschwitzot mesébe oltó olasz mutatványát, az amerikás magyar túlélőkkel, dokumentarista verzióban is megkaphatta a holokausztot Az utolsó napok című Spielberg-produkcióban. A fő európai filmfesztiválok közül Berlinben a háborús, amerikai The Thin Red Line, Cannes-ban a realista belga Rosetta, Velencében a kínai Not One Less nyert, s Berlin és Cannes egyaránt honorálta a dán "dogmatikusokat": Mifune, Születésnap. Az év vége Európai Filmdíjat hozott Szabó István és Koltai Lajos Napfényének - családregény német-kanadai koprodukcióban.
Itthon viszont nem termett babér a magyar filmeknek: a Filmszemle zsűrije pedagógiai célzattal visszafogta a díjakat, noha általános vélemény szerint jobb termés volt a szokottnál. A filmkészítők, akik egymás háta mögött rendkívül intenzíven tudják utálni egymást, végre közös külső ellenséget találhattak. Nem mintha ez bármit változtatna azon, hogy a multiplexekben mozizó milliók ugyanúgy elmentek a magyar filmek mellett, mint eddig, de legalább ez egyszer volt kire mutogatni. Az a fura az egészben, hogy az a bizonyos, szemlényi adag, mint mindig, minden nyavalya ellenére ezúttal is elkészült februárra: Jancsó lámpásos, Enyedi mágusos, Kamodi alkimistás, Salamon szerelmes, Pohárnok-Hazai csokis vagy hogy a rövideket se feledjük, Szederkényi bóbitás és Forgács exodusos darabja, például. Mégis, az olyan önálló értékvilággal bíró, függetlenségükben intézményesült fesztiválok, mint a Mediawave vagy a Titanic a legnagyobb jóindulattal is alig vagy egyáltalán nem találnak számukra megfelelő hazai produkciókat. Akár azért, mert magyar terméktől is nemzetközi minőséget várnak el, akár azért, mert a gyártás annyira ráállt a februári finisre, hogy az betesz az ő fesztiválidőpontjuknak.
Kérdés, vajon segíthet-e a filmipar finanszírozási nehézségein a mozgóképtörvény, amit már-már messiásként vár tíz éve a szakma, s amelynek megszületéséhez talán közelebb vihet, hogy a Mediawave-múlttal és Mozgókép Közalapítvány-jelennel rendelkező Tóth Erzsébet személyében miniszteri biztost kapott e terület.
Persze egy biztos munkába állása sem biztosíték a korrekt ügymenetre. A Nemzeti Színház felépítéséért felelős Schwajda György kormánybiztosnak például annyira hiányzik a törvény által előírt tervpályázati procedúra, mint púp a hátára. Miközben ő az építészkamarával szívózott a pályáztatás kérdésében, a kormányzat meg a fővárossal huzakodott az Erzsébet téri gödör további sorsáról, két metrómegállónyira onnét gigantikus konzumközpont született, a Westend. Lehet odaszokni és lehet ignorálni, de legfőképp morfondírozni lehet azon, hogy "csak" pénz kérdése, és Orbán Viktor akár foghúzással felérő kínokban is, de képes Demszky Gábor oldalán átvágni egy szalagot. Ha csak picivel kevésbé vakítja el tavaly a választási győzelem, akkor most már falak magasodhatnának az Erzsébet téren, és nem abban a reményben kellene jóban lennie a Westendet villámsebesen megvalósító tőkéscsoporttal, hogy segítségükkel a Nemzetit is sikerül tető alá hozni a ferencvárosi Duna-parton, mire eljön a következő választási kampány.
1999 színházára emlékezve persze méltatlan, hogy elsőként az jön elő, amit elfuseráltak, és nem az, ami sikerült. Mint mondjuk a Kamrából a Portugál, a Közellenség vagy a Pericles, Nyíregyházáról a Krétakör, a Radnótiból az Erdő, a Bárkából a Cseresznyéskert, Kaposvárról a Balta a fülbe, vagy amit a Mozgó Ház, a Sámán Színház, Bozsik Yvette képes produkálni. Vagy a klasszikusok újrafordításának tendenciája (Eörsi-Shakespeare, Mészöly-Shakespeare és Petri-Moliére, Nádasdy Ádám a Hamleten, Tandori Dezső A viharon keresett fogást).
De volt más is a nem épülő Nemzetin kívül. Elkészült, és a kritikák szerint tragikus Tragédiával nyitott a felújított Madách. Kikupálódva láthatott hozzá a legendás Szentivánéji álom szülte álom valóra váltásához a Bárka. Onnan öt percre teljes gőzre kapcsolt, és brit, román, belga, amerikai, finn vendégeket fogadva igyekezett igazi kortárs, kozmopolita hellyé válni a Trafó. Frissen végzett fiatalok és régi mesterek, hivatásos fotográfusok és fényképező betűvetők (Nádas, Zola) kiállításainak tömkelegét kínálta a felújított Mai Manó Ház. Szomszédságában vidéki színházak produkcióinak fővárosi otthonává vált a Thalia. Utóbbi aligha nevezhető radikális formabontók bűnbarlangjának, mégis épp egy itteni Kroetz-premier kavart butuska botrányocskát - pontosabban A Vágy Khell Zsolt tervezte plakátja, amin, egek ura, három darab gumióvszer díszelgett. Hogyan is engedhette volna utcára az Önszabályozó Reklámtestület?
Múlt a mában
Holott valószínűleg tizedakkora ribillió sem kerekedett volna belőle, mint a kebelfogdosós Cosmo-plakátból két éve. Vagy idén abból, hogy Szkok Iván a Hősök terén festményt égetve tiltakozott a Műcsarnok kiállításpolitikája ellen, a Budapesti Fesztiválzenekar pedig utcai koncerttel demonstrált művészi eredményeihez méltó finanszírozásért a Városháza és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma előtt.
Hogy a nyári Hermann Nitsch-kiállításról ne is beszéljünk. Ami nagyjából-egészéből a Bizottság-tételt illusztrálta: "A botrány, a botrány az egészséges." Kihozta azt, ami kikívánkozott. Egyik oldalról lehetett blaszfémiát emlegetve bezárást javasolni (Semjén államtitkár), ügyészségi vizsgálatot kérni (református zsinat), zsidózni (vendégkönyvben Sorosra kenni a dolgot, egy képre Dávid-csillagot fújni), és az egészet érvként használni a közpénzeket osztó Nemzeti Kulturális Alapprogram autonómiájának csökkentésére. Másik oldalról viszont meg lehetett tapasztalni a negatív reklám hatásmechanizmusát, okulni lehetett a 60-as évek bécsi akcionizmusáról, elmélkedni a művészet szabadságáról, memorizálni, hogy művészet az, ami akként definiálja magát és akként jelenik meg. Lehet az felvágott hasú, pőre osztrák disznó Nitschtől vagy fehérneműre vetkőzött, pőre magyar nő "Kortárs képzőművész vagyok" felirattal, ahogy Nagy Kriszta állt ki óriásplakátként az utcára, és jutott el a január 1-jén záruló, posztkommunista térségünket átfogó kiállításra, Stockholmba.
A botrányhoz hasonló vonzerővel bír a múltidézés is: az év egyik legtöbb nézőt vonzó kiállítása (Giccs és kultusz) az 50-es, 60-as évek nyugati és magyar tárgykultúráját rendelte a romos Sándor-palotába. (Ezzel párhuzamosan lett sikk Papp Gábor Zsigmond Budapesti retró című dokumentumfilmje, s a múltból táplálkozik Tímár Péter 6:3-ja és Kabay Barna pár hete bemutatott Hippolytja is.) Más-más módon, de az időhöz is kapcsolódott a Párizsban élő Csernus Tibor Hogarth nyomán festett sorozata a Műcsarnokban, az 1990-ben elhunyt Samu Géza retrospektívje a Kiscelliben, Székely Bertalan életműve a Nemzeti Galériában, a 20. századi magyar képzőművészet szubjektív összefoglalója Székesfehérvárott, a CEU égisze alatt rendezett tárlatok sora a sztálini retusról, a Gulagról és Vietnamról, vagy épp az 1915-1925 közötti avantgárd (Bortnyik, Uitz, Nemes-Lampérth, Mattis-Teutsch, Tihanyi, Kassák, Moholy-Nagy, Huszár Vilmos), amivel Brüsszelben reprezentáltuk európaiságunkat.
A műkereskedelemben és a műkincshamisító iparban továbbra is sztár a Frankfurtba is kivitt Rippl-Rónai: eddigi legdrágább képe 44 millióért kelt el egy aukción, drágábban, mint a 40 millióig hajtott Bellotto az 1740-es évekből, viszont olcsóbban, mint egy 1500 körüli itáliai Szent család: ez 110 millióért cserélt gazdát. Mindhárom üzletet a Fenyő-hagyatékot is elárverező Polgár Galéria bonyolította le. A Szent család mögött, a magyar aukciós örökranglistán egy tavaly 70 millióért elkelt Szinyei áll, azt a Kieselbach Galéria verte dobra, amely nemrég az első magyarországi internetes aukció tíz műtárgyán 1,6 milliós összbevételt könyvelhetett el. Érezhetően, egymást erősítve vastagodik a polgárság pénztárcája és az aukciósházak kínálata - még ha ezeket a forintmilliókat nem is lehet az aukciós világ központjaiban forgó dollármilliók mellé tenni. Ilyen hely például London, ahol a National Gallery és a Royal Academy of Arts egymásra licitálva vonzott millióhoz közelítő számú nézőt Monet műveivel, illetve Rembrandt önarcképeivel. Vagy New York, ahol komoly kultúrpolitikai perpatvar lett egy kortárs brit kiállítás elefántürülékes Szűz Máriájából. Ilyesmik is születnek ma, és lesz belőlük forró téma ideig-óráig, de tudjuk, a művészet évszázadokkal mér; Leonardo Utolsó vacsoráját húszévi munkával tisztították meg ötszáz esztendő piszkától és belepiszkálásaitól, legalább ugyanennyi jövő reményében.
Holnap, holnapután
Miként a halál sem pihen meg soha (idén megtalálta, többek közt Menuhint, Grotowskit, Joseph Hellert és Kubrickot, aki nem érhette meg az ő 2001-ét), úgy szerveződött évfordulók köré 1999 is. Voltaképp ilyen minden esztendő a kultúrában. Most Velazquez volt 400 éves, Goethe 250, Puskin 200. 150 éve halt meg idősebb Johann Strauss, Chopin, Poe és Petőfi (kapott is egy teljes napot a Bartók rádiótól), 100 éve az ifjabb Johann Strauss, pont, amikor Hitchcock és Borges született. 2000-ben lesz 250 éve, hogy Johann Sebastian Bach a mennybe szállt. ´ egy 153 CD-s Warner-sorozaton jön velünk az új évezredbe, aminek a kiadása majdnem akkora tett, mint az a tíz CD, amin Bari Károly költő viszi át a túlsó partra harmincévnyi cigányfolklór-gyűjtését. Klasszikusok letűnt korokból, a 17-18-19., sőt immár a 20. századból. Holnaptól múlt századi pop-art festő Andy Warhol, múlt századi punkzenekar a Sex Pistols. Most még picit fura ez, de kénytelenek leszünk hozzászokni, mint a védőszemüveghez napfogyatkozáskor.
Szőnyei Tamás
