1984-ben egy angol főrend, bizonyos lord Northampton kopogtatott a kaliforniai Paul Getty Múzeum ajtaján. Egy ezüstből készült római tálalókészlet néhány darabját - egy Seuso nevű római arisztokrata egykori tulajdonát (lásd keretes írásunkat) - kínálta megvételre, és az előbbiekhez nem tartozó két közel-keleti mészkő fejet.
Talán meg is köttetett volna az üzlet, de közbeszólt a véletlen. A kincsek már a Gettyben időztek, amikor Szilágyi János György, a magyar ókortörténet két lábon járó legendája, a Szépművészeti Múzeum Antik Osztályának akkori vezetője megtekintette őket. Szilágyinak feltűnt, hogy az egyik, később Seuso-tál néven ismertté vált méretes ezüstnemű közepén egy tóparton hejehujázó társaság látható, a víz mellett felirat: "Pelso" - a Balaton latin neve! Szilágyi azonnal felhívta ottani kollégái figyelmét, hogy ez ellentmond a kincs állítólagos libanoni származásának.
Normális múzeumok ma már nem kockáztatják meg, hogy olyan műkincset vásároljanak drága pénzen, amelyért egyszer majd jelentkezhet egy, az eladónál sokkal igazibb tulajdonos, és gyanús esetekben inkább elállnak a vételtől. A Getty Múzeum is meggondolta magát, lord Northampton pedig eloldalgott a szajréval. Nem tudni, megkeresett-e aztán más múzeumokat is az elkövetkező három évben, mindenesetre a kincs eladatlan maradt. Ám ez nem szegte kedvét a derék lordnak. Ha nem kell a múzeumoknak az eszcájg, kell majd a magángyűjtőknek!
Eladó eszcájg
Ily mérhetetlen kincs árverezésére csupán két alkalmas cég van a világon: a Christie´s és a Sotheby´s. A Christie´snél az Economist jellemzése szerint olyan úriemberek működnek, akik szeretnek üzletesdit játszani, míg a Sotheby´snél olyan üzletemberek, akik szeretnének úriembernek látszani. Lord Northampton valószínűleg nem olvasta az Economistot, hiszen először a Christie´shez fordult, ahonnan rövid úton kirúgták.
Maradt az elnézőbb Sotheby´s. Amelyről már akkoriban is azt beszélték, hogy nem riad vissza a legalitás határainak átlépésétől - azóta ennek kézzelfogható bizonyítéka is akadt. (Idén nyáron kénytelenek voltak elismerni, hogy éveken keresztül árvereztek eredetiként olyan antik bútorokat, amelyekről tudták, hogy hamisítványok.)
Az, hogy az igazgatótanács már 1988-ban tudta: a Seuso-kincs egy kelet-európai lelőhelyről származhat, bizonyítható. 1989-90-ben naiv körleveleket intéztek az egykori Római Birodalom területén lévő (akkor még csak) 29 ország múzeumaihoz, melyben arról faggatták őket, vajon tűntek-e el tárlóikból nagy méretű római ezüsttálak, kancsók, egyebek. Nem, nem tűntek el sem nagy méretű római ezüsttálak, sem kancsók, sem egyebek, válaszolták a múzeumok. Miután a Sotheby´s ily alaposan lenyomozta a kincs eredetét, 1990. február 9-én egy sajtótájékoztatón be is mutatták azt, az árverési katalógust pedig elküldték a múzeumoknak. Ekkor döbbent rá mindenki, hogy a Seuso-kincs darabjairól volt szó azokban a bizonyos körlevelekben, és ekkor nyújtotta be Magyarország - Jugoszlávia és Libanon mellett - azt a tulajdoni igényét, amivel a kincset visszaszerezni ugyan nem sikerült, de árverezését megakadályozni igen.
Egyesült étkészletek
A jugoszlávok próba szerencse alapon szálltak be a versengésbe - szerintük a kincset Tito gyűjteményéből lopták el -, a libanoniak igényét viszont szakemberek is támogatták (igaz, a libanoniak végül visszaléptek, a Jugoszláviától a pert öröklő horvátok nem). Közéjük tartozott Marlia Mundel Mango, az árverési katalógus szerzője, aki mind a mai napig hirdeti a kincs libanoni eredetét. Szerinte a kincs tulajdonképpen két, egy női és egy férfi, eredetileg különálló étkészlet darabjaiból állt, aminek férfi részét a pannóniai Seuso magával vitte, amikor katonáskodni ment a Közel-Keletre, ahol egy helyi erő lányát feleségül vette: a frigy révén az étkészletek is egyesültek. Ilyen az, amikor egy szakember fut a pénze után. Hiszen azt talán maga Mrs. Mango sem gondolja komolyan, hogy egy római katona ilyen gazdag lehetett. Az pedig bizonyára csak véletlen, hogy Marlia Mundel Mango férjének, Cyrill Mangónak éppen a Sotheby´s finanszírozza professzori állását Oxfordban.
A per - már a libanoniak nélkül - 1993 őszén zajlott New Yorkban. A magyar igényt a helyi sajtóban határozott ellenszenv övezte.
Sok mindennel próbálták már magyarázni a per elvesztését, az igazság az, hogy az égvilágon semmi esélyünk nem volt. Mivel a kincs nem szerepelt egyetlen hazai múzeum leltárkönyvében sem, egyetlen ásatási naplóban sem, be kellett volna bizonyítani, hogy legelső újkori tulajdonosai lelőhely-fosztogatás révén jutottak hozzá. A magyar fél nem tudta egyértelműen meghatározni a lelőhelyet, és nem tudott olyan tanút felvonultatni, aki a lelőhelyen látta volna a kincseket. Ráadásul - ami egy európai bíróság előtt elképzelhetetlen lenne - nem vették fel a bizonyítékok közé a természettudományos vizsgálat eredményét sem, így ezt nem is vehették figyelembe az esküdtek. A hazánkat képviselő amerikai magyar ügyvéd, Frank Koszorús visszaemlékezése szerint az esküdteket meggyőzte ugyan Nagy Mihálynak, a Nemzeti Múzeum régészének logikus okfejtése, mely szerint a kincs régészetileg csakis a római Pannóniából származhat, ez azonban elég egy tudományos folyóiratban, de kevés volt az amerikai bíróság előtt.
A bíróság kimondta, hogy sem a magyar, sem a horvát állam, sem lord Northampton nem tudta kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy őt illeti a kincs, ezért a lord "birtokon belül" marad. Ezután a Magyar Köztársaság - nagyon okosan - hivatalosan deklarálta, hogy nem mond le a kincsről. Ez több mint gesztus: gyakorlatilag forgalomképtelenné tettük a kincset, amit épeszű ember biztosan nem fog megvenni lord Northamptontól. Új pert viszont csak akkor lesz értelme indítanunk, ha a rendőrségnek sikerül megtalálnia a műkincs ellopásával és az országból való kicsempészésével összefüggésbe hozható gyilkosság tettesét vagy azokat, akik a kincset valamikor 1980 és 1984 között Nyugatra csempészték.
Halott a pincében
Arra, hogy a kincset a Fejér megyei Polgárdiban lakó, a régészeti lelőhelyeket profin fosztogató Sümegh József találta, csak közvetett bizonyítékok állnak a rendelkezésünkre. Nem tudjuk, vajon a műkincsek kiásásának tárgyában nyomozott-e a rendőrség, az viszont bizonyos, hogy úgy ´75 táján a faluban már azt beszélték, hogy "valamit talált a Jóska". Jóska pénzzé akarta tenni szerencséjét, és több, magát "amatőr műgyűjtőnek" nevező ismert orgazdának beszélt is a kincsről, melynek valódi értékét bizonyára nem is sejtette. Utoljára sorkatonai szolgálata alatt volt alkalma vevőt keresni: nem sokkal leszerelése előtt, 1980. december 17-én ugyanis holtan találták a falujában. Egy pincében. Amint azt a szakértői vizsgálat 1993-ban, a New York-i perre való felkészülés során kimutatta, a Seuso-kincs egyes darabjain található mikroszkopikus talajminták megegyeztek a pince földjéből vett mintákkal. (Ezt azonban a bíróság a per során nem engedte a bizonyítékok sorába venni.)
A ma fellelhető iratok szerint a Katonai Ügyészség vizsgálata a sorkatona halálának ügyében rövid volt. Sümegh József öngyilkos lett: eltávozása idején felakasztotta magát a faluja határában lévő egyik elhagyatott pincében. Az eljáró katonai ügyész igen kurtán végezte el a helyszínelést. Lefényképeztette a későbbi boncolás szerint már három napja halott fiatalember holttestét, meghallgatott három helybélit, megállapította az öngyilkosságot, aztán fakereszt.
A rendszerváltás után a Legfőbb Ügyészség újra kivizsgálta azoknak az ügyét, akik sorkatonai szolgálatuk alatt hunytak el. Ilyen volt Sümegh József honvéd is. Az 1980-as vizsgálat hiányosnak találtatott, mivel az iratok szerint a helyszínelés nem terjedt ki a pince környékére - az egykori szemtanúk a pince körül három különböző lábnyomra emlékeztek a hóban -, továbbá az akkori katonai ügyész kísérletet sem tett annak kiderítésére, hogy ki volt az a két idegen, akikkel Sümeghet december 14-én, azaz órákkal halála előtt együtt látták Polgárdi-Ipartelepeken, egy köpésre a végzetes pincétől.
A hiányosságok miatt a Legfőbb Ügyészség új eljárás lefolytatására utasította az Országos Rendőr-főkapitányságot. A rendőrség azonban hiába állapította meg többek között, hogy egyes hivatásos katonatisztek is tudtak a kincsről, tíz év távlatából már senki ellen sem tudtak a vádemelési javaslathoz szükséges bizonyítékokat találni. Ennek nem biztos, hogy a rendőrök impotenciája az oka, a nyomozók ugyanis a Népszabadságnak talányosan azt nyilatkozták, remélik, hogy valamennyi állami szerv átadta nekik a rendelkezésre álló dokumentumokat. Így panaszkodik az udvarias ember.
A hiányzó címszó
A kincslelet egyes darabjai 1984-ig, lord Northampton emlékezetes Getty múzeumbeli felsüléséig több kézen is átmentek. Köztük volt Halim Korban libanoni származású bécsi műkereskedő és Peter Wilson, a Sotheby´s egykori elnöke is. Közben a tálalókészletet ismeretlen kezek megrostálták. Eltüntették belőle azokat a darabokat, amelyek utalhattak volna pannóniai eredetére. Ezért nincsenek a kincsegyüttesben poharak, ezért nincs párja a dionüsztikus jeleneteket ábrázoló, fedél nélküli kancsónak. Egyetlen, később végzetesnek bizonyuló hibát vétettek csak. Benne hagyták a kincsben az úgynevezett Seuso-tálat, amely a Pelso feliratot is tartalmazza. Ennek alighanem mulatságos oka van. A műkereskedők a római korra vonatkozó információikat kispályás módon az ún. "nagy" Paoli-Wissowa lexikonból szokták nyerni, amelyből azonban kimaradt a Pelso címszó. Ebből azt hihették, hogy a Pelso valami kis pocsolya, melynek mai megfelelője ráadásul nem is ismeretes.
Akárhogyan történt is, a kincsnek Magyarországon nyoma veszett. Hirtelen felbukkanása a Lajtán túl arra enged következtetni, hogy az egész kollekció egyszerre és sikeresen átjutott a vasfüggönyön. Egy olyan korszakban, amikor Nyugatra tartó honfitársainknak még az ülepébe is belenéztek a magyar határőrök. Kivéve persze, ha olyan, nálunknál egyenlőbb honfitársainkról volt szó, akik diplomáciai mentességet élvező autóban utaztak.
Fémkereső hitelbe
A magyar törvények értelmében minden régészeti lelet állami tulajdon, függetlenül attól, hogy benne van-e még a földben, vagy előkerült-e belőle, s ha igen, miképpen. Tehát aki nem szolgáltatja be a földből - akár a saját földjéből -, vízpartról, barlangokból vagy akárhonnan előkerült régészeti leletet, köztörvényes bűncselekményt, lopást követ el.
Persze régi pénz, ékszer, kincs a legritkább esetben ugrik ki magától a földből, azt keresni kell. Ennek alkalmas eszköze a fémkereső, mégpedig az olyan jószág, amely képes megkülönböztetni a bronzot és a nemesfémeket a vastól (hiszen ki akar állandóan ráásni egy-egy leszakadt ekevasdarabra, görbe szögre). Talán van olyan, akinek nagyon érdeke, hogy ilyen eszköz két-háromszázezer forintért bárki számára hozzáférhető legyen, de a régészek nem tartoznak ezek közé.
A szerencsés kezű fosztogatóknak - a napilapok szerint: "amatőr régészeknek" - természetesen hamar akad jó barátjuk. Sok érmegyűjtő egyesületben, találkozón, aukción ismeretlenül is szívesen kioktatják az embert, hol lehet fémkeresőt, régészeti topográfiát kapni, ki veszi meg a római bronzokat, ki az érmeket, kihez érdemes fordulni, ha esetleg nagy kapás van. Sőt Bécsben van olyan bolt, ahol a magyaroknak hitelbe is adnak fémkeresőt, melyre a találandó római érmék jelentenek biztos fedezetet.
Ne legyen kétségünk afelől, hogy a mai napon is fémkeresős emberek tapodják a nyilvántartott s nemegyszer védett régészeti lelőhelyeket. A megyénként foglalkoztatott 2-8, saját trabiján rodeózó régész nem képes megakadályozni, hogy a fémkereső minden aranyat, ezüstöt vagy bronzot jelző pittyentésére ásók nyomódjanak a földbe. (Előfordul persze, hogy egy-egy megtermett kolléga kipofozza a fémkeresős polgárt a lelőhelyről, ez azonban nem jogkövető magatartás.) A régész csak magánemberként érdeklődhet a keresőzés okát illetően, és be kell érnie a "tegnap itt haraptam fűbe, kiesett az aranyfogam, és azt keresem", esetleg a "kell pofon?" típusú válaszokkal.
Elpusztított lelőhelyek
A lelőhely-fosztogatás azokban a megyékben, járásokban a legnagyobb, amelyeknek létezik a könyvesboltokban nyilvánosan bárki által megvásárolható régészeti topográfiája. A hatvanas években avval a méltánylandó szándékkal indult a topográfiai program, hogy az ország régészeti lelőhelyeit felmérje és közkinccsé tegye. A rengeteg pénzt felemésztő, fáradságos terepmunkával készített topográfiák aztán a fosztogatók bedekkerei lettek, méterre pontosan megmondva, hol volt bronzkori város, kelta falu, római villa, erőd. A Dunakanyarban szinte nincs olyan római erőd, amely ne lenne agyonlyuggatva rablógödrökkel. Ezeken a helyeken normális régészeti ásatás már nem is lehetséges, hiszen minden emléket, régészeti információt elpusztítottak már.
Mára már világossá vált, hogy a régészeti lelőhelyek megvédése nem lehetséges a topográfiák közforgalomból való bevonása, a fémkereső birtoklásának megtiltása és minden olyan, magántulajdonban lévő régészeti lelet azonnali elkobzása nélkül, amelynek eredetét tulajdonosa nem tudja hivatalos papírokkal igazolni. 1997 októberében az akkori belügy- és kultuszminiszter aláírt egy megállapodást a műkincsrendőrség létrehozásáról, amely azóta a publicitást kerülve ugyan, de működik. És az új törvények értelmében már a puszta fémkeresőzésért is kioszthatnak a bíróságok néhány évet. Ám jelenleg is a régészeknek kell bizonyítaniuk, hogy a kérdéses tárgyat lelőhelyről lopták. A mai gyakorlat szerint a néhai Sümegh Józseftől aligha tudná a múzeum elvenni a Seuso-kincset, hiszen Sümeghnek elég lenne csak annyit állítania, hogy az öregapja találta még csoda tudja, milyen régen. Azt pedig még csak-csak be tudja bizonyítani egy szakértő, hogy honnan kerülhetett elő egy eddig ismeretlen kincs, de hogy mindez még nem a törvényi szabályozás előtt történt, azt már nem. A Seuso-per kudarca arra tanít minket, hogy értékeinket a lelőhely földjében kell megvédeni, mert ha ellenőrizetlenül elkerülnek onnan, azokért állam eséllyel már perbe nem szállhat.
Az okozott kár tetemes. Túl azon, hogy elpusztulnak a lelőhelyben lévő, múltformáló régészeti információk, ókori és középkori ezüst-, aranypénzek, ékszerek, nemritkán komplett kincsek távoznak köztársaságunk vagyonából és vándorolnak profi csempészek által mozgatott futárok segítségével kétes hírű bécsi műkincskereskedőkhöz. A Seuso-kincs csupán egyike ezeknek. Ezzel véletlenül - mivel tudatlanok voltak, és nem ismerték a Pelso szót - lebuktak a zsiványok. De hány lehet olyan, amivel nem?
A kábítószerbizniszhez hasonlóan itt sem az a baj, hogy nem ismeretesek a fosztogatók, a felvásárlók, a csempészet irányítóinak nevei, hanem hogy bizonyíték valahogy sohasem akad. A magyar régészek mindegyike tudni véli, kinek lehetett alkalma átsummantani a határon a Seuso-kincset. De bizonyíték, az nincs. És addig nincs kincs.
De igazán már nem is a Seuso-kincs a fontos. Az a fontos, ami még a földben van.
Ami még a mienk.
Szalai Tamás
A szerző régész, a székesfehérvári Szent István Múzeum dolgozója.
Seuso-leltár
A kincslelet egy i. sz. 350 és 400 között készült tálalókészlet darabjaiból áll, amit - felirata és ábrázolt jelenetei szerint - nászajándékba kapott egy "Seuso"-nak becézett, alighanem germán származású római arisztokrata. (A "-so" kicsinyítő képző, a "Seo" egy hosszabb név első tagjának tűnik.) Tekintve, hogy ez a ma ismert római tálalókészletek legértékesebbike, az adományozónak igen nagy úrnak kellett lennie, talán maga a császár volt az illető.
A kincsből ma 14 darab ismert, valamennyi 90 százalékos tisztaságú ezüstből készült. Van benne négy tál (a legnehezebb 11,78, a legkönnyebb 7,15 kg-os), egy három darabból álló kézmosó készlet, egy kis amfora, egy fedeles és egy fedél nélküli kancsó, továbbá a férj italozását szolgáló "Hippolytos-készlet" (két szitola és egy további kancsó), valamint egy illatszertartó szelence a nej számára.
Mivel egy tálalókészlet darabjairól van szó, azt is meg lehet mondani, mi az, ami hiányzik az együttesből. Még ha a polgárdiak által szóbeszélt ötven darab ezüsttárgy túlzás is lehet, bizonyosan kellett lenniük poharaknak, amelyekből viszont ma egy sem ismeretes. Mivel az esküvői ajándéknak szánt tálalókészlet uniszex darabjai, érthetően, párosával fordulnak elő, valószínűleg a facér kancsóknak is voltak párjai. Felvethető, hogy az előkerülésekor bizonyára hiánytalan készlet eme darabjait azért vették ki, mert felirataik olyan utalásokat - ismert személy- vagy földrajzi nevet - tartalmaztak, amelyek egyértelműen a libanoni eredet ellen - s talán ezzel együtt a pannóniai eredet mellett - szóltak volna.
A kincseket bizonyára az egyik barbár betörés idején helyezte el ókori tulajdonosa - alighanem maga Seuso - két üstben, és rejtette villájának padlója alá (az i. sz. 374-es betörésről lehet szó). Szegény Seuso feltehetően elesett a harcokban, hiszen ellenkező esetben később kiásta volna kincsét. Tartoznia kellett a tálalókészlethez egy összecsukható, háromlábú állványnak (ún. "tripus"-nak) is, amely azonban nem fért bele az üstökbe. E hiányzó darabot alighanem a színezüst "polgárdi tripus"-ban kell tisztelnünk, mely még a múlt században került a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe.
A Seuso-kincs értékét nehéz megbecsülni, hiszen oly egyedi. Kikiáltási ára a Sotheby´snél 40 millió font lett volna (mai átváltással 16 milliárd Ft), valódi értéke akár a 100 millió fontot (40 milliárd Ft-ot) is elérheti. Ennyiért még a magyar Szent Koronát sem lehetne eladni. Miután azonban a magyar állam nem mondott le tulajdonjogáról, és emiatt senki sem látszik vállalni a kockázatot, hogy esetleg úgy vásárol, hogy nem szerez tulajdonjogot, ma alighanem már egy 15-20 millió fontos (6-8 milliárd Ft-os) zonderangebótot is megfontolna lord Northampton.
Az egyetlen, aki bátran megvehetné a kincset, az az, aki a tulajdonjogot a jövőben potenciálisan kétségessé teheti, vagyis a magyar állam. Nem is lenne rossz üzlet. Megvennénk hatmilliárdért, aztán immár rendezett tulajdoni viszonyok között eladnánk negyvenért.
Ha lenne szívünk megválni tőle.
Libanoni bazár
Nagy ötlet volt a Seuso-kincset libanoni eredetűnek beállítani. Libanonban akkoriban kocogós tempójú háború dúlt, s ezt kihasználva, az ország műkincsei szinte ellenőrizetlenül áramlottak ki az országból. A szórványos harcok szüneteiben szorgos kezek fosztogatták az ismert régészeti lelőhelyeket. Rabolt a hazai, a szíriai és az izraeli katonaság, fosztogatott a helyi lakosság és az európai, amerikai kalandor. Kifosztották az összes vaskori és római kori temetőt, a legtöbb települést. A sors iróniája, hogy a Seuso-kincs legendája tovább rontotta a helyzetet. "A Seuso-kincs adta sok libanoninak az ötletet, hogy milliomosok lehetnek abból, ha rablóásatást végeznek. Ezek az emberek elpusztították saját hazájuk régészetét. Ez nemzeti tragédia" - kesergett Helga Seeden, az American University of Beirut régészprofesszora.
Libanon régészeti lelőhelyeinek kirablása minden képzeletet felülmúlt. Az ország egyik legfontosabb lelőhelyét, a Bekaa-völgyben fekvő Kamid el-Loz (az ókori egyiptomi forrásokból ismert Komidi) települését és sírjait buldózerekkel dúlták szét a kincskeresők. Kamid el-Loz megszűnt létezni. "Minden, ami itt értéket képviselt, a bejrúti műkincspiacra, Libanon legnagyobb szupermarketébe került" - kesergett Günther Krause, az elpusztított lelőhelyet 19 éven át kutató német régészcsoport vezetője.
Ha nincs a Pelso felirat, a Seuso-kincs ma egy nagy külföldi múzeum tárlójában állna, a következőképp feliratozva: 4th C., Lebanon, site unknown - 4. század, Libanon, lelőhely ismeretlen. Ha ilyesféle feliratot látunk, tudnunk kell, valójában azt írták ki: stolen - lopott.(J. Harper híres aforizmáját idézve: British Museum. The greeks had a word for it - theft.) A The Independent becslése szerint Libanonból 11 tonna régészeti lelet áramlott ki a háború idején. Libanont régészetileg sterilizálták.
Magyarországot még nem.
