Volt egy csávó Spike Lee Dzsungellázában, a dilis bratyó, egy halálra ítélt crackpusztító. A színészt minden kritikus szépen megdicsérte, alakítása micsoda üde színfolt, hasonlók, de a nevét senki sem jegyezte meg. Aztán jött Jules, idézett egyet a Bibliából és lőtt, mint a bolondóra. A Pulp Fiction egy csapásra megjegyezhetővé tette a fekete színész nevét, és egyszersmind igen magasra helyezte a mércét Sam Jackson számára. Azóta ott van minden kilométerkőnél, és egyre jobb. Most a Magyarországon is népszerű Grisham-regény, a Ha ölni kell honi premierje kapcsán nyílott lehetőség arra, hogy szót váltsunk vele. Ott kezdtük, hogy milyen is hirtelen közkézen forgó hollywoodi színésznek lenni.

Samuel L. Jackson: Figyelj, ember! Ezek a csávók, akik csinálják a mozikat, iszonyúan bírják magukat tömjénezni. Hogy milyen remek és eredeti dolgokat álmodtak meg micsoda nagy műalkotást hoztak létre. Bullshit. Erre semmi szükség. Mutasson valaki egy jó sztorit, és én majd eldöntöm, mit csináljak.

Magyar Narancs: Most te vagy a fekete kemény legény, aki rendbe teszi a dolgokat. E szerepkörben egy csinos kis skatulya is kinéz neked.

SLJ: Nem, testvér, ez a veszély nem fenyeget. Figyelj, az idén három filmet forgattam, egy vígjátékot, egy drámát és egy igazi tökcsavargatós akciófilmet. A színész elemi kötelessége saját magával szemben, hogy ne hagyja magát elszürkíteni, persze engem nem is lenne könnyű. Nem minden Jackson fehéredik ki csak úgy. Nem szabad sajnálni az időt a forgatókönyvekre, én, ha tehetem, addig kutatok, míg valami újszerű karakterre akadok. Szép is lenne folyton üveges szemű junkie-t adni, még a csajom is rám unna.

Persze nekem könnyű, én még most is tetőtől talpig színpadi színész vagyok, nem hollywoodi sztár. A népek nem azért moziznak, mert én fönn vagyok a vásznon, egyszerűen csak szórakozni akarnak. De ha meglátnak, azt várják, hogy egy szokatlan jellem tárulkozzék ki nekik. Egy olyan csókát akarnak látni, akinek van valami érdekes sztorija.

MN: Azért mostanság nem nagyon mutatkozol a világot jelentő deszkák környékén.

SLJ: Nagyon súlyos arc az ügynököm, ne tudd meg! Próbálnám neki beadni, hogy akkor most heti 250 dolcsiért elmennék IV. Edwardot játszani. Le is ütne.

MN: Azért te se látszol egy könnyű esetnek.

SLJ: Fenézik. Irányítható és meggyőzhető vagyok, érzem. Csak a következetlenség akaszt ki. Ezerszer végiggondolom, tudatosan felépítem a szerepemet az első gesztustól az utolsóig. Akkor mit csináljak, ha másnap jön a rendező, és azt mondja, "te, Sam, nem vennéd mégis inkább balekra a figurát?". Anyád! Nem. Ennél csak az cikibb, s sajna ez ellen semmi védettség nincs, ha a végső változatból kimarad valami olyasmi, amiről te nagyon úgy érzed, hogy kurva jó, kurvára kell oda. A Ha ölni kell-ben is volt ilyen. A mozi ettől persze működik, csak nekem a szívem szakad meg.

MN: Milyen fekete színésznek lenni Hollywoodban?

SLJ: Egyfelől nagyon kevés feketefilm, New Jack Cinema készül, egy-kettő évente. Másfelől viszont az összhatás kedvéért mindenhova kell egy kis fekete, attól színes a film. Így aztán van egy csomó fekete csillag. De ez nem a stúdiók, hanem a közönség miatt van így. Látják, hogy itt Denzel Washington vagy Morgan Freeman játszik, és megveszik a jegyet. A stúdió meg esze nélkül fizet nekik, még szép. De ha minden a mogulokon múlna, még mindig csak cipőtisztító-fiúkat játszanánk.

MN: Nincs elég lehetőségetek?

SLJ: A kapuk nincsenek bezárva, de ki sem tárták előttünk. Újra és újra bizonyítani kell. Ráadásul a felhozatal elég furcsa. Jön egy aranylemezes, aranyfogú rapper vagy egy élsportoló, és övé a szerep, mert azt hiszik, az ismert név több nézőt hoz, mint egy kimunkált alakítás. Egy nagy tehetségű keleti parti fekete színésznek még velük is meg kell küzdenie.

M. J.

(ICPress)