"Én voltam az első rapper Magyarországon" (Fenyő Miklós)

szerző
Legát Tibor
publikálva
1996/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az idei Ki mit tud?-gála legeslegeknek szánt produkciói közül kiemelkedett az ős-Hungaria felbukkanása: Fenyő Miklós néhány, ma már teljesen elfelejtett "pályaelhagyó" panoptikumi társaságában, filcmellénybe bújva időt utazott, és az 1968-as népünnepély győztes dalára - Csavard fel a szőnyeget! - emlékeztette a nézőket. A múltidézés december 27-én folytatódik, Fenyő Miklós életmű-bemutatóra készül a Budapest Sportcsarnokban. A Fenyő-ünnep elnevezésű show a magyar szórakoztatóipar egyik legjellegzetesebb alakjának harmincéves működéséről szól.

Az idei Ki mit tud?-gála legeslegeknek szánt produkciói közül kiemelkedett az ős-Hungaria felbukkanása: Fenyő Miklós néhány, ma már teljesen elfelejtett "pályaelhagyó" panoptikumi társaságában, filcmellénybe bújva időt utazott, és az 1968-as népünnepély győztes dalára - Csavard fel a szőnyeget! - emlékeztette a nézőket. A múltidézés december 27-én folytatódik, Fenyő Miklós életmű-bemutatóra készül a Budapest Sportcsarnokban. A Fenyő-ünnep elnevezésű show a magyar szórakoztatóipar egyik legjellegzetesebb alakjának harmincéves működéséről szól.
Fenyő Miklós

Magyar Narancs: Igazi meglepetés volt megjelenésed a Ki mit tud?-gálán.

Fenyő Miklós: Úgy látszik, ez az év a régi dolgokról szól. Az idei Made in Hungaria című lemezemen már szerepelt egy csomó utalás a kezdetekre, sőt már a Fenyő-ünnep megrendezése is biztos volt, amikor a szervezők megkerestek ezzel az ötlettel. Óriási élmény volt, hogy sikerült erre a néhány percre ismét összeállnunk.

MN: Mint harminc évvel ezelőtt.

FM: Voltak azelőtt is zenekaraim, de a fordulópontot az életemben természetesen a Hungaria jelentette. Amikor 1967-ben megalakult, azonnal beneveztünk a Ki mit tud?-ra. Ez akkoriban országos ügy volt, tehát eszméletlen nagy lehetőség egy kezdő zenekar számára. Ilyen ma már egyszerűen nincs! Nekünk pedig sikerült nyernünk, egy pillanat alatt befutottunk, híressé váltunk. A Táncdalfesztiválon közönségdíjasok lettünk. Egy év alatt megtörtént a csoda, fantasztikus volt! Külföldre utazhattunk, miénk lett a világ - alig húszévesen.

MN: Pedig akkor már világlátott ember voltál. Az 1956-ot követő amerikai kalandra gondolok, amit gyermekfejjel éltél át.

FM: Az a néhány év meghatározta az egész életem. Ötvenhat novemberében mentünk ki a családdal, kilencéves voltam akkor. Emlékszem, az első nagy élményem az volt, amikor megláttam egy wurlitzert Bécsben, valami cukrászdában. Tágra nyílt szemekkel bámultam, csillogott, villogott, "Istenem, milyen gyönyörű!". Egy igazi varázslat volt, és ráadásul a zene szólt. Még ma is látom azt a mechanikát, ami elővarázsolja a lemezeket, és közben világít! Egy olyan élénk fantáziájú kisfiúnak, mint amilyen én voltam, ez rendkívül sokat jelentett. Aztán Amerika! Amikor először megláttam a Szabadság-szobrot a repülőből, már az fantasztikus volt. Nem csoda, hogy gyerekként beleszerettem ebbe az álomországba, és a rengeteg élmény lenyomata máig itt van bennem. Ha elkezdek zongorázni, akkor előjönnek ezek a dolgok, és elönt valami forróság. Szerencsére nem esik nehezemre elővarázsolni az emlékeket, és talán éppen ez a lelki kéjelgés segít át minden hétköznapi problémán.

MN: Mégsem maradtatok Amerikában.

FM: 1960-ban jöttünk vissza, úgyhogy jófajta serdülőéveimet már Budapesten éltem meg. Felesleges arról beszélni, mi lett volna, ha kint maradunk, sokkal fontosabb az a furcsa kettősség, ami végső soron meghatározó lett számomra, hiszen kialakult bennem egy majdnem amerikai mentalitás, amivel aztán belecsöppentem a magyar valóságba. Ez nem feltétlenül negatív, inkább nagyon különös.

MN: A Hungaria 1983-ban megjelentette az Arénát, ami a magyar ötvenes éveket próbálja álomvilágként bemutatni.

FM: Úgy gondolom, egy téma látásmódja az embernek a lelkéből fakad. Láttam már háborús filmet, amit végig lehetett röhögni, és tulajdonképpen az Aréna is valami ilyesmi. Azoknak a jampiknak írtuk, akik az ötvenes években megpróbálkoztak valami mással még a transzparensek között is, a munkaversenyeken vagy a repülőnapokon. Ilyennek láttuk a magyar tranzisztorkor hajnalát, 1983-ban.

MN: Ha jól tudom, a szöveggel még így is voltak problémák.

FM: Akkoriban még kemény cenzúra volt, de a Hungaria olyan eszméletlenül nagy siker volt, hogy már a szövegeinkkel sem foglalkoztak annyira. Kétszer kellett csak változtatnunk. A Hotel Menthol lemezre nem kerülhetett rá az a sor, hogy "brillantinos séróján a légy esik seggre", a másik meg tényleg az Aréna idején volt: azt, hogy "lépj be hozzánk a szabad jampista pártba", túlságosan veszélyesnek találták, és a "szabad"-ot át kellett írnunk "első"-re.

MN: Ez volt a Hungaria aranykora, amit megelőzött egy gombafrizurás időszak a hetvenes években. Nagy siker volt, mégsem lett belőle "országos ügy".

FM: Pedig már attól is lehidalt mindenki, és nemcsak itthon. Mégsem adták ki a lemezünket, ami felerészben eredeti Beatles-dalokból, félig meg a hatvanas évek "beat" stílusában íródott saját számokból állt. Ha ez a lemez megjelenik, egy olyan show lett volna, ami biztosan megrázza az országot. De ez végül csak egy elfojtott "show-haj" maradt.

MN: Biztosan nem a szövegek miatt.

FM: A hivatalos verzió szerint azért nem jelenhetett meg a lemez, mert "elavult hangzású és nincs rá kereslet". Azt mondták, 1977-ben nem lehet ilyesmivel kijönni, mert dehonesztáló a Hungarotonra nézve. Ennyivel elintézték a dolgot. A már elkészült lemezeket bezúzták. Persze az igazi ok nem ez volt, hanem hogy Erdős Péter egyszerűen nem szerette volna, ha a Hungaria esetleg nagyobb sikert csinál, mint a minden tekintetben agyonfavorizált Neoton Família. Úgyhogy kitalálta ezt a magyarázatot, amit aztán nekünk is meg "fölfele" is elővezetett a korszerűtlen hangzásról.

MN: Pár évvel később viszont egy még korszerűtlenebb hangzás, a rock and roll, zöld utat kapott.

FM: Mert Erdős éppen külföldön tartózkodott. Akkor már volt néhány rajongónk a Hungarotonnál, így tulajdonképpen az ő megkerülésével jelent meg a Rock and roll party. Jellemző, hogy amikor Erdős visszajött, negyvenezer eladott példány után leállíttatta az utánnyomást, így a karácsonyi vásáron nem lehetett kapni ezt a lemezt. Csak hónapokkal később jött ki újabb ötvenezer darab, amit két nap alatt szétkapkodtak. Ekkor indult be a bolt, és a végén ötszázhúszezret adtak el belőle. Egyébként meggyőződésem, hogy ha a Beatles-anyag megjelenik, akkor a Rock and roll party nem jön létre. 1979-ben iszonyú lelki válságban voltam, a Hungaria felbomlóban, az egyik tag disszidált, már-már úgy tűnt, vége. Akkor jött az ötlet, hogy boruljon minden. A keményrock-korszak kellős közepén voltunk, hosszú haj, csuklószorító, bőrdzseki, mi viszont azt mondtuk, "le a hajat és föl a jampiruhát!". Ez most olyan lazának tűnik, de tényleg a végső kétségbeesésből született. Az egyetemi klubokban indultunk be, és bármilyen furcsa, kezdetben éppen az egyetemisták és a fiatal művészek vették a lapot. Emlékszem, először az új hullám képviselőjének tartottak bennünket, kicsit punknak fogták fel a Rock and roll partyt. Az országos befutást az 1981-es Táncdalfesztivál és a Limbó hintó jelentette. Onnantól kezdve mindent elértünk, amit itthon el lehet érni.

MN: Egy "huszonöt éves" produkcióval, olyan dalokkal, amelyeknek azért voltak "előzményei".

FM: De Magyarországon ez teljesen új volt. Különben meg úgy gondolom, minden magyar könnyűzenei terméknek megvan a nyugati "példaképe". Kis ország vagyunk, és ilyen a magyar rock and roll: saját szövegek, külföldi zene, mindenki ezt csinálja.

MN: A Hungaria megszűnése után viszont az lett a jelszó, hogy "kezeket a pultra, a zene ultra", megszületett a Break, talán az egyetlen Fenyő-produkció, ami nem nosztalgiázott, sőt megelőzte a korát.

FM: Én voltam az első rapper Magyarországon, és amit tudtam, meg is tettem a műfaj érdekében. Miért volt ez fontos? 1984-ben Nyugat-Európában láttam, hogy kiskölykök buliznak az utcán és a kofferrádióból szóló különös zenére egészen különös mozgássorozatokat mutatnak be. Utánaérdeklődtem, és akkor tudtam meg, hogy persze ez is amerikai találmány. Azonnal beugrottak a gyerekkori emlékek. Amikor tízévesen sétáltam Brooklynban a Belmont Avenue-n, és minden sarkon ott álltak az éneklő, bulizó fekete srácok. Persze a break teljesen más volt, számomra mégis valamiféle nosztalgiát is jelentett. Akkor lett vége a Hungariának, kényszerpályán voltam és szükségem volt valami újdonságra. Ezt a formát alkalmasnak találtam arra, hogy zenében és szövegben is megjelenítse a gondolataimat. Nem lett akkora siker, mint a Hungaria, de azért több mint százezret eladtak belőle. Egyszeri dolog volt, viszont hatásos. Amikor a Rapülők tarolt, Geszti Péter elmondta, hogy éppen az én breaklemezem volt az egyik legnagyobb inspiráció számára, sőt a mai rapper gyerekek közül is sokan tudják, hogy én kezdtem el itthon ezt a dolgot. Jó érzés ilyesmiket hallani, "rapülni" tudnék tőle.

MN: De a breaket követő Modern Hungaria inkább mélyrepülés volt.

FM: Alkotói értelemben mindenképpen, de tudni kell, hogy akkor már majdnem húsz éve a pályán voltam, családom volt, és közel a negyvenhez már nehéz a pályamódosítás. Viszont 1986-ban, a még mindig monopolhelyzetben lévő hanglemezgyár csak olyan produkcióra volt vevő, amit legalább ötvenezer példányban el lehetett adni. Ez volt a limit, aki ennél kevesebbet produkált, azt lehetetlenné tették. Ilyen körülmények között álltam egy olyan dolog mellé - egzisztenciális okokból -, ami igazából nem az én zenei világom volt. A dalokat Bodnár Attila írta, én a szövegeket hoztam meg a nevemet adtam hozzá, de főleg menedzseltem az egészet. Nagyon nagy sikereink voltak, és egyáltalán nem szégyenkezem miatta. Három lemezünkből nagyon sokat eladtak, de ha bukott volna, akkor is vállalnám. Úgy gondolom, szükségem volt erre, hogy továbbléphessek.

MN: Mégis, a kilencvenes évek elején eltűntél a színpadról, a Step, a Bumm, a Park együttesek, később pedig Szandi útját egyengetted.

FM: Voltak próbálkozásaim, de végül Szandi lett a "nagy találmány", az átütő siker. Kitaláltam az imázsát, dalokat írtam neki, menedzseltem. Ez a munka minden mást háttérbe szorított, ráadásul Szandi akkor még csak 13 éves volt, úgyhogy valamennyire az "apja" is voltam. Tényleg, mintha a saját gyerekem lett volna. Négy évig dolgoztunk együtt, és ennek a kapcsolatnak az volt a nagy tanulsága számomra, hogy nem kell feltétlenül a színpadon állni ahhoz, hogy egy produkció örömet okozzon. "Mellesleg" meg egy békásmegyeri kislány az ország legkeresettebb énekesnője lett.

MN: Aztán ez is véget ért, és tavaly ismét összeállt a rock and roll Hungaria.

FM: Ez az élet nagy ajándéka volt. Egy felejthetetlen élmény, amit az tesz igazán fontossá, hogy végre rendeződtek a dolgaink emberileg, sőt Dollyval a nyilvánosság előtt békültünk ki. Persze akkor már ki akartunk békülni, úgyhogy a Friderikusz-show ellenére is megtörtént volna ez a "kapcsolatfelvétel", a koncert, az új lemez.

MN: Miben fog különbözni az év végi Fenyő-ünnep a tavalyi Hungaria-produkciótól?

FM: A Fenyő-ünnepen pályafutásom minden fontos korszakát szeretném felidézni, nemcsak a rock and rollt. Egy visszaemlékezés lesz sok-sok vendéggel, és óriási buli. Azóta már a folytatást is elképzeltem, és talán már jövőre elővezetek valami újabb meglepetést. Egyelőre kóstolgatom a friss ötleteket.

Legát Tibor

szerző
Legát Tibor
publikálva
1996/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...