És jobb is, ha az istenségnek oly apró küldönceit, akik megjegyzéseket tesznek rád, kérdéseket tesznek fel, figyelmen kívül hagyod oly erőig, hogy legföljebb annyit kockáztatsz: ahol - merőben magánjelleggel - elpanaszlod, mi "történt" (mert hát mi törént? tényleg? de hát mi is? semmi se), kicsit azt gondolják rólad, de nem mondják ki, hogy üldözöttnek hiszed magad, nem mondják ki, mert hízelgő nekik, hogy az általuk különben mélyen és rég és eleve fölmentett picinyben-kellemetlenkedőtől elkülönbözhetnek (a te szemedben), ez jól jön nekik "pillanatnyijukhoz", és sorolni lehetne.
Az istenség apró küldöncei tényleg nem is mondanak valami nagyokat. És jobb, ha a kérdést, mi-előtt te növelnéd meg, eldekkolod. Különben kihívás történt, beleszaladtál a tőrbe.
HHH
Kell - és lehet. Ebben az esetben jó, hogy amit lehet, azt igazából kell is. Dekkolnod dolgoddal. Állj a fedélzeten, a dekken, nézd a naplementét, bármit. Társas romantikát nem hívsz ki magadnak, nem tudnál mit kezdeni már vele. És lehet, ez is baj. Az istenség apró nyílú küldöncei csak a más jellegű (szeretetbéli, khm) nyilakat alakítják át sebzőkké, meg hogy te igazából sosem voltál hajlandó. Különfélék ezek a hajlandóságok. Mestereidet, társaidat sorolhatod, akikről bizonysággal tudod, ha egymástól mégoly különbözőek is, igazán nem vádolhatók azzal, hogy szórakoztatóiparra hajlottak volna. Ügyetlenek is voltak ehhez, és te sem vagy őserő ebben, a látszat nagyon sokszor csalt. Sprőd vagy lényegében, magadnak való, és kinek is kell - s akkor miért ne lenne megpiszkálható - az ilyen?
Ezek alapkülönbségek. Már az újságot is így veszed elő. Változni fognak a frontok, változni a súlyok, a fontosságok, a személyek, akik vád alá kerülnek, a célok, melyek okán. Ebben te nem játszol együtt. De saját terepeden nem ugyanígy megy? Ártatlan szellemvilágodban? A kritikával, a munkák elhelyezésével, honorálásával, egyáltalán kifizetésükkel és a többi. A fondorlatokkal! Hiszen oly egyszerű: ha valaki sosem csinált elismerendően jelentőset, ha csupán a mendemonda repíti hírét, ha csak az épp általa nem kedvelt, nem rangosított szinteken és jellegekben látszik ő oly közkedveltnek, de a - miért ne kaphatna bárki buta, nagy, üres szavakat!! - buta, nagy, üres szavakat (főként szívből) nem ő kapja, az milyen képet mutat akkor? Hogy csak hajszolja szegény a lovát (ilyen lóhasonlat nincs!) hajszolja szegény saját magát, aztán ez vagy mohó bírvágy, kóros tünet, vagy a-fene-se-látott-ilyet... cáfolat a nehézkesebbek önfelmentéseire... és még az is hiába, ha értő és nemes lelkek a bátor pillanataikban megszalasztják ügyében a tollat. Épp ama fórumok, ahol a megszalasztott toll nyomainak közlése lehetővé vált, épp ezek mondják, ugyan már! Mondják az istenség kis piszkoskodóival, akik persze hogy tiszta lelkek... Jé! Így csodálkoznak, ha bosszúsan mondod, hogy már ne akarják lejáratni a te ügyedben tollát híven megszalasztó valakit, miért akart volna neked elvtelenül kedveskedni?
De ha te kapsz ily jószavakat, az csak elvtelen kedveskedés lehet.
HHH
Mivel pedig így aztán egy nap arra ébredhetsz, amire apád, beúszván a Horpazári-öbölbe egy ártalmatlannak látszó délután, és a szél talán csak messziségekben fújt, rezzenetlen volt ott minden, és arra riadt fel, hogy dolgok ütögetik orcáját: tehénszar! Feltámadt a part felől a szél, s a lepényeket besodorta, míg ő hunyt szemmel lebegett. Előbb-utóbb az ilyen ember, mint te, akiről beszélek, azon kaphatja magát, hogy helyzete, melytől ő maga, sajnos, nem volt független (de hát állagom! amiért én volnék én! másképp nem is lett volna érdemes léteznem! így kiált ő, így kiáltasz, így kiáltunk), helyzete utolérte. Kész helyzetek támadnak körötte, melyeken sem a hendikeper (folyamodjunk még egyszer ehhez a hasonlathoz) nem akar segíteni, mit, hogy nem akar, tréfa...! még lejjebb nyomná szegényünk fejét, s ha ő ez ellen kapál, hát az már nem dekkolás, nem fanyar naplementenézés a dekkről, mellesleg, akár egy élet - mondjuk, elfogadják - vitathatatlan megtett dolga után, na de hát mi van akkor, ha vitathatatlan megtette dolgát, bravó, éljen, és le van szarva. Lásd tehénlepény.
Persze minden dolog egyensúlyjáték is, és ez igen kulturált körülményekre vall. Persze hogy barátunknak (neked, nekünk) is jut valami, apróság. Ha ő ezzel boldog! Hol lehet altiszt, kutatja. S akkor megint ezek az apróságok azok, melyeknek olyan nagy látszatja van. Erre mondhatja az istenség kis nyilazója: "Ki van nálad praktikusabb beállítottságú?" Jó ég, mi. Utoléri helyzete.
Helyzeted az, amit valóban ily jegyben választasz, tűrsz el, hívsz ki magadnak: másképp te nem létezhetnél, másképp a te létezésed fölösleges volna, másképp a - fogadjuk el - kiválóságok futószalagáról vagy a páratlanul aktuális páratlanságok (ily illetők) sorából a te ügyedre is ki lehetne, le lehetne emelni - ha nem is bárkit - valakit. Aztán ezek a bárkik, nem is bárkik, e valakik (csodálod-e?) messze, az ő szívükben is fontosabbnak érzik magukat nálad, és ha a fontosság elfogadott szempont, hát nyilván igazuk is van: mihelyt ellenőrizhetetlenné tettünk valami teret, ki lehet ott bárminek is a megmondhatója?
Fokozza mindez amaz elvonulásodat, mely "másfél óra a városban maximum". Annyi se. Az is végigszenvedve. De ha erről beszélsz, az istenség apró csipkelődői már ezt mondják (s ők csak a jéghegy-hidegség és forró bosszúság? 1/100-as része): micsoda mórikálás ez? Ilyet mondanak. Mit szabadkozol, hogy semmiből nem kérsz, ami nem leglényegesebbed (ily anyagod, cselekvésed), sehova ilyképp nem mennél; ki hív egyáltalán? És erre gyalázat azt mondani, hogy hívnak, hívtak, igenis. És valahai szemléletek szerint a beléd táplált bűntudattal azt kellene érezni: én igen nagy vétkem, hogy a hívásoknak nem teszek eleget. De ez a bűntudat rég nem él benned, mert összetevői hamisak és érdekjellegűek voltak. Büntetésed, hogy pontosan nem tudhatod, akkor hát mi él benned.
