"Kivételezett helyzetben" (Víg Mihály)

  • 2001. május 3.

Film

Magyar Narancs: A te filmzenéid jó tizenöt éve elválaszthatatlanok Tarr rendezéseitől és Krasznahorkai László forgatókönyveitől. Barátságból lett közös munka, vagy fordítva?
Magyar Narancs: A te filmzenéid jó tizenöt éve elválaszthatatlanok Tarr rendezéseitől és Krasznahorkai László forgatókönyveitől. Barátságból lett közös munka, vagy fordítva?

Víg Mihály: Én előbb, teljesen függetlenül, a saját zenéimet csináltam; ´83-ban készült az első közös filmünk. Gazsi Zoltán barátom egy olyan videokörbe járt, amit a Béla vezetett, és mutatott neki egy videofelvételt: a Lukin Gábor zongorázott, és én gitároztam. Annyira megtetszett neki, hogy indítványozott egy randevút a lakására, ahol egy üveg pezsgő mellett elmondta, hogy ´szi almanach címmel készít filmet, vállalnám-e. Persze hogy vállaltam, nem tudván még, mire vállalkozom. Akkor láttam először, hogyan viaskodnak kihegyezett körmökkel a véres konc fölött a filmgyári szakemberek, szokatlan egy világ volt. Több verziót csináltam, otthon egyedül, aztán Másik Jánossal és zenekari tagokkal egy maszek stúdióban - akkoriban a Béla még kontrollálni akarta, hogy mi folyik; szenvedélyes vitáink voltak, pontosabban én szenvedtem, rettenetesen. Majd a legnagyobb meglepetésemre a következő filmre is engem kért fel, noha én úgy emlékeztem, hogy összezördültünk az előző végén, de ez nem számított. Ebből a Kárhozatból aztán egy nagyon kellemes munka lett, kész diadalmenet; egy újsághirdetést adtam fel, hogy filmfelvételre vendéglátó-ipari zenélésben jártas (nem cigány) zenészeket keresek. Jelentkeztek vagy harmincan, legalább húszan romák, tulajdonképpen megadott motívumokra improvizáltak a hangszeres művészek.

Ezután következett a Sátántangó, ami újra egy hosszú és nehéz meló volt; főképp, mert én is játszottam benne. Három évig forgattuk, gyakorlatilag rámentek az őszök és tavaszok, de már érződött, hogy egyre jobban értjük egymást, és egyre kevésbé akart a Béla beleszólni. A Werckmeisternél odaadták a könyvet, megcsináltam a zenét, a Béla már be se jött a stúdióba, úgy forgattak rá.

MN: A forgatások között kapcsolatban vagytok?

VM: Mindenképpen barátok vagyunk - erre nincs jobb szó; se kevesebb, se több nem állítható -, de nem szoktunk összejárni. Ha valami kiderül, akkor a Béla feljön hozzám, mert ő mozgékonyabb, és mond két-három mondatot, amiről, ha két-három év múlva is, de mindig kiderül, hogy vérfagyasztóan fontos. És amit kér ilyenkor, azt én megcsinálom.

MN: Technikailag hogyan néz ki a munkafolyamat? Képsorokat nézel, vagy elbeszélgettek a sztoriról, esetleg már túl vagytok a forgatáson, amikor a zenéhez kezdesz... estébé estébé.

VM: Legelőször a forgatókönyv készül el, és utána a zene; ebből egy jól kialakult módszer lett. Hosszú snittek vannak, és a zene határozza meg a kamera tempóját, tulajdonképpen arra húzzák-vonják. Ez egy szokatlan és nagyon kivételezett helyzet, de így alakult ki. Elolvasom a forgatókönyvet, megtudom, hogy táncolni fognak, és akkor én írok egy zenét, amire táncolhatnak a forgatáson.

MN: Lehet egy ilyen zene olyan személyes, mint egy a Balaton zenekarnak írt dal?

VM: Mindenképpen alkalmazott zene, mindenképpen megbízásra történik, de az természetes, hogy odafigyelek rá, és nagyon fontos nekem. Vagyis ha nem lennék a Béla háziszerzője, ezek a dolgok valószínűleg nem születtek volna meg. Lehet, hogy írtam volna vonósnégyeseket, de nem ilyeneket. Mindenképpen tekintetbe kell venni a könyvek hangulatát és azt, ahogy a Béla forgat. Akármit nem tehetek meg.

MN: Ugyanakkor pillanatokon belül kiderül, hogy a te zenédről van szó, az fel sem merül, hogy kibújtál volna a bőrödből.

VM: A Béla ezt is várja tőlem, és remélem, a Krasznahorkai Laci is így gondolja. Úgy tűnik, szerencsés találkozás ez mindhármunknak.

MN: Szereted ezeket a filmeket?

VM: Igen.

MN: Kell szeretned ahhoz, hogy jó minőségű legyen a zene?

VM: Valószínűleg kell. Ha utálnám őket, vagy úgy gondolnám, másképp kellene csinálni, nem menne.

MN: Filmzenét vagy dalokat nehezebb írni?

VM: Teljesen más. Amikor sikerül egy dalt írnom, az olyan, mint egy kegyelmi állapot. A filmzenékhez másféle ihletettség kell, leginkább most, a Werckmeisternél mélyültem el ebben a problémában. Azokat a pillanatokat kerestem, amikor teljes csend van - ami nagyon ritka, különösen ott, ahol én lakom. És addig hallgattam a csendeket, amíg beugrott... egészen biztos lettem abban, hogy vonósnégyeseket kell írnom. Nem akarok belefolyni abba az esztétikai vitába, ami most kipattant a Tarr körül, de ha giccses, arról én tehetek. Arra gondoltam, hogy lírai, lágy, megható zene kell ide.

MN: Gondolkodtál azon, hogy azok számára, akik nem ismerik a filmeket, mennyire hat egy ilyen lemez?

VM: Ezt nem tudom megítélni. De inkább azokhoz szól, akik látták a filmeket, és így fel tudják idézni. Azt hiszem, nekik jobban fog tetszeni.

MN: Kinek az ötlete volt, hogy megjelenjen?

VM: Elsősorban a Béláé, amikor külföldön járt, sokan jelezték, hogy szívesen meghallgatnák a filmjei zenéjét. A Bahia is számított arra, hogy megjelentessek valamit, és ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. A tíz évvel ezelőtti számaimat és verseimet kiadtam már, apámnak szenteltem egy emléklemezt, nem maradt más hátra.

Marton László Távolodó

Bahia, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.