Víg Mihály: Én előbb, teljesen függetlenül, a saját zenéimet csináltam; ´83-ban készült az első közös filmünk. Gazsi Zoltán barátom egy olyan videokörbe járt, amit a Béla vezetett, és mutatott neki egy videofelvételt: a Lukin Gábor zongorázott, és én gitároztam. Annyira megtetszett neki, hogy indítványozott egy randevút a lakására, ahol egy üveg pezsgő mellett elmondta, hogy ´szi almanach címmel készít filmet, vállalnám-e. Persze hogy vállaltam, nem tudván még, mire vállalkozom. Akkor láttam először, hogyan viaskodnak kihegyezett körmökkel a véres konc fölött a filmgyári szakemberek, szokatlan egy világ volt. Több verziót csináltam, otthon egyedül, aztán Másik Jánossal és zenekari tagokkal egy maszek stúdióban - akkoriban a Béla még kontrollálni akarta, hogy mi folyik; szenvedélyes vitáink voltak, pontosabban én szenvedtem, rettenetesen. Majd a legnagyobb meglepetésemre a következő filmre is engem kért fel, noha én úgy emlékeztem, hogy összezördültünk az előző végén, de ez nem számított. Ebből a Kárhozatból aztán egy nagyon kellemes munka lett, kész diadalmenet; egy újsághirdetést adtam fel, hogy filmfelvételre vendéglátó-ipari zenélésben jártas (nem cigány) zenészeket keresek. Jelentkeztek vagy harmincan, legalább húszan romák, tulajdonképpen megadott motívumokra improvizáltak a hangszeres művészek.
Ezután következett a Sátántangó, ami újra egy hosszú és nehéz meló volt; főképp, mert én is játszottam benne. Három évig forgattuk, gyakorlatilag rámentek az őszök és tavaszok, de már érződött, hogy egyre jobban értjük egymást, és egyre kevésbé akart a Béla beleszólni. A Werckmeisternél odaadták a könyvet, megcsináltam a zenét, a Béla már be se jött a stúdióba, úgy forgattak rá.
MN: A forgatások között kapcsolatban vagytok?
VM: Mindenképpen barátok vagyunk - erre nincs jobb szó; se kevesebb, se több nem állítható -, de nem szoktunk összejárni. Ha valami kiderül, akkor a Béla feljön hozzám, mert ő mozgékonyabb, és mond két-három mondatot, amiről, ha két-három év múlva is, de mindig kiderül, hogy vérfagyasztóan fontos. És amit kér ilyenkor, azt én megcsinálom.
MN: Technikailag hogyan néz ki a munkafolyamat? Képsorokat nézel, vagy elbeszélgettek a sztoriról, esetleg már túl vagytok a forgatáson, amikor a zenéhez kezdesz... estébé estébé.
VM: Legelőször a forgatókönyv készül el, és utána a zene; ebből egy jól kialakult módszer lett. Hosszú snittek vannak, és a zene határozza meg a kamera tempóját, tulajdonképpen arra húzzák-vonják. Ez egy szokatlan és nagyon kivételezett helyzet, de így alakult ki. Elolvasom a forgatókönyvet, megtudom, hogy táncolni fognak, és akkor én írok egy zenét, amire táncolhatnak a forgatáson.
MN: Lehet egy ilyen zene olyan személyes, mint egy a Balaton zenekarnak írt dal?
VM: Mindenképpen alkalmazott zene, mindenképpen megbízásra történik, de az természetes, hogy odafigyelek rá, és nagyon fontos nekem. Vagyis ha nem lennék a Béla háziszerzője, ezek a dolgok valószínűleg nem születtek volna meg. Lehet, hogy írtam volna vonósnégyeseket, de nem ilyeneket. Mindenképpen tekintetbe kell venni a könyvek hangulatát és azt, ahogy a Béla forgat. Akármit nem tehetek meg.
MN: Ugyanakkor pillanatokon belül kiderül, hogy a te zenédről van szó, az fel sem merül, hogy kibújtál volna a bőrödből.
VM: A Béla ezt is várja tőlem, és remélem, a Krasznahorkai Laci is így gondolja. Úgy tűnik, szerencsés találkozás ez mindhármunknak.
MN: Szereted ezeket a filmeket?
VM: Igen.
MN: Kell szeretned ahhoz, hogy jó minőségű legyen a zene?
VM: Valószínűleg kell. Ha utálnám őket, vagy úgy gondolnám, másképp kellene csinálni, nem menne.
MN: Filmzenét vagy dalokat nehezebb írni?
VM: Teljesen más. Amikor sikerül egy dalt írnom, az olyan, mint egy kegyelmi állapot. A filmzenékhez másféle ihletettség kell, leginkább most, a Werckmeisternél mélyültem el ebben a problémában. Azokat a pillanatokat kerestem, amikor teljes csend van - ami nagyon ritka, különösen ott, ahol én lakom. És addig hallgattam a csendeket, amíg beugrott... egészen biztos lettem abban, hogy vonósnégyeseket kell írnom. Nem akarok belefolyni abba az esztétikai vitába, ami most kipattant a Tarr körül, de ha giccses, arról én tehetek. Arra gondoltam, hogy lírai, lágy, megható zene kell ide.
MN: Gondolkodtál azon, hogy azok számára, akik nem ismerik a filmeket, mennyire hat egy ilyen lemez?
VM: Ezt nem tudom megítélni. De inkább azokhoz szól, akik látták a filmeket, és így fel tudják idézni. Azt hiszem, nekik jobban fog tetszeni.
MN: Kinek az ötlete volt, hogy megjelenjen?
VM: Elsősorban a Béláé, amikor külföldön járt, sokan jelezték, hogy szívesen meghallgatnák a filmjei zenéjét. A Bahia is számított arra, hogy megjelentessek valamit, és ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. A tíz évvel ezelőtti számaimat és verseimet kiadtam már, apámnak szenteltem egy emléklemezt, nem maradt más hátra.
Marton László Távolodó
Bahia, 2001
