A kábultan lüktető, fülledt sivatagi gitárzenéjével iskolát teremtő kaliforniai Kyuss 1995-ben, kevéssel a negyedik lemezének megjelenése után oszlott fel. Tizenhat év kellett hozzá, hogy a klasszikus felállás háromnegyede ismét együtt játsszon: a Kyuss Lives! néven turnézó zenekar vasárnap lépett fel a Petőfi Csarnokban - a koncert előtt John Garcia énekes válaszolt a Narancsnak.
*
Magyar Narancs: A Kyuss feloszlása utáni zenekaraid, a Slo Burn vagy a Unida turnéin még határozottan ellene voltál annak, hogy Kyuss-dalokat is énekelj a koncerteken. Mikor és miért változott meg a viszonyod ehhez?
John Garcia: Megpróbáltam elszakadni a Kyusstól, és úgy gondoltam, hogy ezt csak úgy valósíthatom meg, ha valami újba, frissbe kezdek. De rá kellett jönnöm, hogy az elszakadás aligha lehetséges, mert az emberek mindig is össze fognak kötni a Kyuss-szal. Jó ideig nem akartam elfogadni ezt, megpróbáltam úgy tenni, mintha nem így volna. Tényleg megpróbáltam megnyerni ezt a csatát, de vesztettem. Ma már inkább magamhoz ölelem a múltam, teljes szívvel. De ez nincs régóta így. Az általad említett korábbi zenekaraim kielégítettek ugyan, de valami mindig elromlott. Így hát eldöntöttem, hogy megcsinálom a szólóprojektemet, amit másvalaki nem ronthat el, hiszen elsősorban rám épül, úgyhogy legföljebb nekem kell benne küzdenem saját magammal - innen a név is, hogy Garcia vs. Garcia. És tavaly arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű lenne, ha egy, a klasszikus Kyuss-dalokra épülő turnéval vezetném fel ezt a projektet, ha így jelezném, hogy még nem söpörhetnek a szőnyeg alá. Ezzel lépek vissza a zenei közösségbe. Azóta persze sok minden változott: a Kyuss Lives! eredetileg összesen 23 koncertet adott volna idén, ami aztán egy hosszú világ körüli turnévá nőtte ki magát. És már a nagyszerűen sikerült próbák alatt megegyeztünk abban, hogy ez a felállás írni fog együtt egy új lemezt. De csak miután a szólólemezem megjelenik valamikor az év vége felé.
MN: A szólólemezedről egyelőre csak egy rövidke részlet hallható a Facebookon: az egy régi, kiadatlan, de demóverzióban a neten elérhető Slo Burn-szám. Ezek szerint tehát egyfajta gyűjteménye lesz ez a lemez a régi dolgaidnak?
JG: Valami ilyesmi, igen. Ha volt egy dalom, amit jónak tartottam, de nem illett az adott zenekarhoz, amellyel éppen játszottam, akkor nem dobtam ki, csak konkrét tervek nélkül félretettem későbbre. Húsz év alatt összesen több mint negyven dalom gyűlt össze, és muszáj volt már kezdenem velük valamit. Sokat dolgoztam rajtuk - ha például azt a számot összeveted a Slo Burn-féle eredeti verzióval, akkor hallhatod, hogy jócskán megváltozott.
MN: A Kyuss Lives!-ben a három eredeti tag mellett Josh Homme helyett egy belga gitáros, Bruno Fevery játszik. Te miben látod a különbséget az ő és Homme stílusa között?
JG: Én nagyon különbözőnek hallom őket, és ez ma este is ki fog derülni, még úgy is, hogy Bruno hatalmas tisztelettel közelít Josh gitártémáihoz. Egyszerűen más a személyisége. Egy autóvezetős hasonlattal tudnám leírni a különbséget (mutatja is): Bruno lazán, hátradőlve, az ablakot lehúzva, cigivel a kézben csinálja, Josh meg a kormányra ráhajolva, erőszakosabban, nyughatatlanul.
MN: Volt pár éve egy Queens Of The Stone Age-koncert Los Angelesben, ahol Kyuss-dalokat énekeltél velük a ráadásban. Akkor nem beszéltetek Joshsal egy esetleges újjáalakulásról?
JG: Nem, az csak egyszeri dolog volt. Josh váratlanul felhívott pár nappal korábban, én pedig szívesen mentem, de egy szó sem esett utána a Kyussról. Josh sokszor kijelentette már korábban, hogy nem akar Kyuss-turnét: elsősorban ezért nem hívtam el most.
MN: A Kyuss első és második lemezének megjelenése között mindössze egy év telt el, a zenétek mégis hatalmasat fejlődött közben. Chris Goss producernek mekkora szerepe volt ebben?
JG: A jellegzetes megszólalás kialakításában volt szerepe, a dalokba viszont nem szólt bele - azokat nagyrészt Josh és Brant Björk írta. Nagyon-nagyon fiatalok voltunk akkor, tele dühvel és szorongással, és állandóan játszani akartunk meg dalokat írni, hogy levezessük ezt. Ezért jöttek olyan gyorsan egymás után a lemezek.
MN: Scott Reeder, aki a Kyuss utolsó két lemezén játszott, az egyik legjobb, legelismertebb basszusgitáros az amerikai underground rockszíntéren. Évekig játszott veled a Unidában is - most hogyhogy nincs itt ezen a turnén?
JG: Nem véletlen, hogy ragaszkodtam Nickhez (Oliveri, a basszusgitáros - G. A.) és Branthez. Tavaly a saját turném egyik francia állomásán mindketten feljöttek a színpadra, és eljátszottunk pár számot: nagyon régen nem éreztem azt, amit ott és akkor, és pontosan azt a hangulatot akartam újrateremteni. Ettől még ugyanolyan jóban vagyok Scott-tal - játszik a szólólemezemen is. Úgy látom, az emberek hajlamosak valamiféle ellenségeskedést látni a volt Kyuss-tagok között. Sokan kérdezik például ezen a turnén, hogy miért utáljuk egymást Joshsal, miközben szó sincs erről. Nem értünk egyet mindenben, de ettől még vele is jó a viszonyom.
MN: Tudom, hogy nem szereted a stoner rock megnevezést, de aligha vitatható, hogy a Kyuss zenéje súlyosan pszichedelikus.
JG: Korábban tényleg zavart, de ma már nem bánt, ha stoner rocknak vagy desert rocknak hívják a zenénket, bár számomra ez ugyanúgy csak rock and roll. De ha azt kérdezed, hogy beszívtunk-e annak idején a próbákon, és megittunk-e hozzá egy láda sört, akkor azt tudom mondani, hogy naná, és hogy azok nagyszerű idők voltak. Azt inkább Brant Björktől kellene megkérdezned, hogy használt-e valamit, amikor egy reggel megírta a Green Machine-t, de kétlem, hogy így lett volna. Annyira egyikőnk sem volt masszív fogyasztó. Mostanában meg... Néha-néha szívok egy kis füvet, de könnyen paranoiddá válok tőle, úgyhogy csak akkor teszem, ha senki sincs körülöttem.
MN: Milyen volt az a sivatagi színtér Palm Desert környékén, ahonnan a Kyuss kiemelkedett? Ugyanúgy azonos klubokban játszottak és jól ismerték egymást a zenészek, mint mondjuk Seattle-ben vagy Los Angelesben?
JG: A zenekarok itt is inspirálták egymást, de a korai időkben egyik sivatagi zenekar sem lopott a másiktól, mindenkinek jellegzetes saját hangzása volt. A zenekarokat leginkább az kötötte össze, hogy rendkívül fiatal gyerekek játszottak mindegyikben. Ismertük egymást, de nem a klubokból, mert azok gyakorlatilag egyáltalán nem voltak - ezért kellett a sivatag kellős közepén, generátorokról meghajtva koncerteznünk.
MN: Egész a közelmúltig állatorvosként is dolgoztál. Nem volt ez némiképp tudathasadásos állapot?
JG: De igen, főleg, hogy a munkahelyemen senki nem tudta, hogy énekes is vagyok. Mielőtt összejöttem a feleségemmel, nyolc éven át dolgoztunk együtt ugyanazon az állatklinikán, és ő sem tudott erről. Ha eltűntem, azt gondolták, biztos horgászgatok valahol, miközben az összes szabadságomat arra használtam, hogy turnézzak a Unidával vagy a Hermanóval. Néha egy-egy rajongó felhívta a klinikát, hogy megkérdezze, valóban ott dolgozom-e. A titkárnőnk nagyon furán nézett rám, de még akkor sem árultam el magam. Élveztem az anonimitást. Hogy senkit sem érdekel, ki vagyok, és normális fickóként dolgozhatom.
MN: Szóval akkor a turné után visszatérsz az állatokhoz?
JG: Nem (nevet). Szerettem az állatgyógyítást, és kellett a stabilitás, mert már gyerekeim vannak, a zenészkedés pedig minden, csak nem kiszámítható. De fejlődni akarok, változni, különben úgy érzem, hogy nem történik velem semmi sem, és most a zenével van lehetőségem kísérletezni.
