A hazája renitenseként számon tartott Ai Weiwei amellett, hogy a demokratikus értékek védelmében elszánt harcosként fellépő sztár, még hiánycikkszámba menő életviteli példával is szolgál - ami ugye Kínában többszörösen merész program. A követése még inkább. Mindenesetre az építészként, szobrászként, fényképészként, konceptuális művészként és kommunikátorként (bloggerként, twitterezőként) világhírűvé vált megmondóember izgalmakkal teli, rögös életét és munkásságát úgy mutatja be Alison Klayman dokumentumfilmje, hogy módfelett szimpatikus fickót rajzol belőle, igazi filmhőst, akivel együtt lehet érezni, akinek érdemes szurkolni. Ai Weiwei a mi hősünk eszerint, csak épp kiküldetésben jár. A kétségkívül informatív és őszintének ható film a kortárs kínai rögvaló és a nyugati világ(szemlélet) mély ellentétét ugyan módfelett szemléltető képeken ábrázolja, de közben Ai Weiwei kiállításainak bizonyos pillanatai vagy a maestro kiállásai egynémely döntő társadalmi kérdésben olyan élveteg játékosságról árulkodnak, amely minden - jelenleg használatos - társadalmi rendszernek csíphetné a szemét. Mindegy, hogy éppen - a másoknak biztos kedves - cicákkal, tonnányi napraforgómaggal vagy pont a rendőrség tagjaival veszi körül magát, az ember akár úgy is érezheti, hogy Kína csupán a legmegfelelőbb kereteket biztosítja e műalkotásokhoz. Afféle kéretlen alkotótársa a művésznek, s persze e doku jócskán elkötelezett rendezőjének is.
S ha már a zárt világ: a kínai képzőművész portréjával zárta odeonos pályafutását a Magyarhangya csapata.
Odeon Lloyd, július 30.
