Magyar Narancs: Egy kezdeményezés életében a tizedik év szinte felhív a visszatekintésre és az öszszegzésre. Mit ért el fennállása első évtizedében a miskolci operafesztivál?
Bátor Tamás: Amikor 2001-ben az alapítók, Müller Péter Sziámi, Hegyi Árpád Jutocsa és Kesselyák Gergely életre hívták a fesztivált, sokakban felmerült a kétely, hogy a "Bartók+" témamegjelölés egy-két év után kiüresedik majd. Mára azonban bebizonyosodott, hogy a Bartók színpadi műveivel társított éves programok a 2001-es Bartók+Verdi sorozattól a tavalyi Bartók+Bécs eseményeiig roppant változatos, sokszínű és seregnyi új felfedezést kínáló fesztivált teremtettek. Így a 2006-os Bartók+Verismo vagy éppen a 2008-as Bartók+Szlávok programjába több olyan mű is bekerült, amelyet nálunk még Budapesten sem láthatott eddig a közönség, nemhogy Miskolcon, s ne feledjük, Kocsis Zoltánék tavaly nálunk tartották Schönberg Mózes és Áronjának legelső hazai előadását. 2010-ben is így lesz ez, hiszen a Bartók+Európa tematika keretei között nemcsak arra teszünk kísérletet, hogy az Európai Unió mindahány tagállamát képviselje egy-egy mű vagy előadó, de idén is számos különlegességet láthatnak majd a nézők, s persze magyarországi ősbemutatót is tartunk: az Észt Nemzeti Opera Erkki-Sven Tüür Wallenberg című művét hozza el a miskolci közönség elé. A miskolci születésű Vajda János pedig egy szimfóniát írt a tízedik fesztivál alkalmából, amelynek címe Sinfonia ma non troppo, s amelyet a Pannon Filharmonikusok adnak majd elő - ezzel is kapcsolódva Pécs európai kulturális fővárosi évadjához. Aminthogy az idei fesztivál egésze kapcsolódik majd ehhez, s egyúttal szó szerint előhangul is szolgál a 2011-es magyar uniós elnökséghez.
MN: A kezdeti kételyek jelentős részben alighanem magának a helyszínnek, Miskolc városának szóltak.
BT: A rendszerváltással Miskolc, a valamikori acélváros rettenetes szerepzavarba került, nagy lett a munkanélküliség, a létbizonytalanság, és sokakban valóban felvetődhetett, hogy pont operafesztivál kell-e ide. Ma már nem kérdés, hogy a fesztivál nagyon jót tett Miskolcnak és vonzáskörzetének, nem túlzás azt állítani, hogy öntudatot adott a városnak. Az csak a haszon egyik fele, hogy Miskolcot külföldön már odaszámítják a komoly európai operafesztiválok sorába, mert az legalább ennyire fontos, hogy a helyi polgárok eljárnak az eseményekre, s hogy valóban a magukénak érzik a fesztivált, és büszkék rá. Ráadásul az elmúlt évtized során Miskolc belvárosa megújult, felépült a Művészetek Háza az új koncertteremmel, s ez még vonzóbb keretet teremtett a fesztivál számára. Az operafesztivál igyekszik pártpolitika feletti ügy lenni Miskolcon, a támogatásunk eddig még nem vált politikai viták tárgyává. És sietve hozzátenném: ezt a támogatást a rendezvény túlnyomórészt vissza is forgatja a városba - idegenforgalmi bevételt teremtve, valamint bérleti díjak, bérek és fellépti díjak révén.
MN: Azért olykor mégis úgy tűnhet, hogy a helyszín nem ideális, hiszen számos produkció egyszerűen nem fér be az operafesztiválra.
BT: Ez valóban komoly gond, hiszen a XIX. századi építésű, s hozzá eredetileg természetesen prózai játszóhelynek szánt Miskolci Nemzeti Színházba nem hozhatunk igazi nagy operaprodukciókat: ide nem fér be a Bolsoj s persze a Scala egyetlen előadása sem, bármennyire is szerettük volna. Rendszeresen kompromiszszumokra és ügyeskedésre kényszerülünk, a zenekar egy része kiszorul az árokból - és így tovább. Ez középtávon feltétlenül megoldandó, a továbblépést gátló probléma, de terveink azért már vannak, elsősorban a Miskolci Egyetem egykori úgynevezett Fűtőművével, ahol akár Wagner-operák előadásait is megtarthatnánk. Ráadásul ennek az épülete mellett ott fut egy ma üzemen kívüli vasúti sínpár, ami közvetlen távolsági operajáratok forgalomba állításával a fesztivál egy másik problémáját, a logisztika akut gondjait, a reptér hiányát orvosolhatná.
MN: Az opera sztárközpontú műfaj, és a fesztivál néhány kritikusa éppen a nemzetközi operacsillagok hiányát emlegeti.
BT: Látni kell, hogy az opera legkeresettebb sztárjainak a gázsija számunkra megfizethetetlen. Egy-egy tenorsztár fellépti díja például az éves pénzügyi keretünk tekintélyes hányadát elvihetné, s ha nekem döntenem kell, hogy egyetlen eseményre költsem el ezt az összeget, vagy működtessem ebből a pénzből inkább a kamarazenei koncertsorozatot, az operaismertető előadásokat, s vendégeljek minőségi operaegyütteseket és persze minden évben néhány vitathatatlanul nagy művészt, akkor én az utóbbit választom. Az természetesen így is bosszant, amikor valaki "Tesco-gazdaságos társulatok" meghívását olvassa a fejünkre, hiszen ez az előadások ismeretében igazán méltánytalan kritikának ítélhető. Ezen a ponton kívánom emlékeztetni a fanyalgókat, hogy az elmúlt évtizedben vendég volt nálunk a Bécsi Opera, a milánói Scala és a római Santa Cecilia kórusa, Ramon Vargas és Renato Bruson, Giuseppe Giacomini és José Cura, Roberto Scandiuzzi és Paata Burchuladze, Jevgenyij Nyeszterenko és Jelena Obrazcova, de még hosszan sorolhatnám a többieket, Marton Évát, a magyar sztárokat. És számos művész már több alkalommal fellépett nálunk, mondhatni, visszajáró vendégünk.
MN: Ha a jelen szupersztárjai hiányoznak is Miskolcról, az operafesztivál így is betölt egy nagyon jelentős szerepet: újraépíti a magyar operakultúra kelet-európai kapcsolatrendszerét, ami a rendszerváltással jócskán megrendült.
BT: Ezt nagyon fontos feladatnak tartom, mert nekünk változatlanul a Kelet kapujának kell maradnunk az európai operaéletben, ebből a szerepből ugyanis komoly, tartós kulturális és, tegyük hozzá, idegenforgalmi nyereségünk származhat. Aki látta nálunk mondjuk a moszkvai Helikon Színház előadásait vagy az idén is visszatérő gerai társulat játékát, az jól tudja, hogy remek rendezéseket hoznak Miskolcra, hogy igazi korszerű operajátszást képviselnek. S ne feledjük, járt már minálunk Peter Konwitschny is, aki ma vitathatatlanul a legprogresszívebb operarendezők egyike a világon.
MN: Ön a kezdetektől tevékenykedett a fesztivál körül, s 2003 óta a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál ügyvezető igazgatója. Ám korábban mint basszistát ismerték Európa-szerte. Nem fáj a szíve az énekesi karrierjéért?
BT: De, nagyon fáj. 1986-tól jártam a világot operaénekesként, igazán nagyszerű művészekkel dolgozhattam, s máig vannak érvényes külföldi meghívásaim. Az bizonyos, hogy még nem zártam le az énekesi pályafutásomat, ám a jelenlegi elfoglaltságom egyszerűen nem kedvez a rendszeres gyakorlásnak. Ám úgy érzem, a basszistaévtizedeimnek így is komoly hasznát látom, s nemcsak az évek során kialakított nemzetközi kapcsolatok miatt. Operaénekes, zenés színházi ember vagyok, így sokkal nagyobb a rálátásom a válogatásra, a meghívandó produkciókra, s persze jobban tudok a kollégák lelkével bánni, és tudom, hogyan kell őket motiválni egy közös cél érdekében. S tudom azt is, hogy miként kell meggyőzni őket, hogy eljöjjenek hozzánk, Miskolcra.
