Szardínia keleti partján egy kisvárosban idősebbnél idősebb férfiak gyűlnek össze fraternizálni nap mint nap a templom tövében. Felidézik, melyikük hány éves, mikor született, büszkélkednek a korukkal, s közben megy az élcelődés, s ha valaki megkérdezi, lelkesen találgatják a hosszú élet titkát… Ők a szardíniai kék zóna lakói, bár erről nem sokat tudnak.
Nem mondhatunk semmi rosszat a Havin’ a Bad Day (1984), az Into the Sun (1998) vagy az In Paralel (2017) című lemezekről, de ha hozzátesszük, hogy ezek Dweezil Zappa, Sean Lennon, illetve Dhani Harrison neve alatt jelentek meg, egyértelmű, hogy nem a zene vagy a szöveg tette az albumokat szenzációvá, hanem az előadók édesapja.
Az ARTE Reportage főszerkesztő-helyettese a Goethe Intézet meghívására érkezett Budapestre, s egy-egy workshopot tartott a Nemzeti Filmintézet Fast Forward Programja és a 18. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretében. Ezek kapcsán beszélgettünk vele.
Külön zsáner a lehallgatós film, amelyből tudható, hogy a szakember élete sem könnyű.
Will Sharpe egyszerre próbálja a feje tetejére állítani a kártékony „a nagy szenvedés nagy művészetet szül” toposzt, illetve igazságot szolgáltatni egy különc, űzött és a saját korában félreértett zseninek.
A helyi érdekű gyorsétteremlánc kültelki egységének éjszakás alkalmazottja (Stan) 38 év után nyugalomba vonulna, de még be kell tanítania utódját: egy feltételesen szabadlábra helyezett fiatalembert (Javon).
A színészként ismert Rebecca Hall vitte filmre Nella Larsen 1929-es regényét, a harlemi reneszánsz egyik alapművét.
Amikor Sztupa és Troché felmentek a hegyre, zsúfoltak és túlfűtöttek voltak a vonatok.
Miután a Titán elnyerte az Arany Pálmát Cannes-ban, a filmértők többsége kissé meg volt döbbenve; mintha Julia Ducournau filmje az égből pottyant volna a Riviéra decens közönségének ölébe.
