Nem véletlen, hogy ezek a „gyerekek” negyvenen túl – rájőve arra, hogy bármit tehetnek, abból méricskélés lesz – inkább az atyai hagyaték gondozójává váltak, saját dolgaikat egyre inkább megtartják maguknak. Hasonlóan fest a dolog Jakob Dylan esetében is, a különbség legfeljebb annyi, hogy ő nem a családi ezüstöt vette elő, inkább a „kaliforniai álmodozás” felé fordult. Egészen pontosan Los Angeles Laurel Canyon festői városrésze felé, itt vertek tanyát a hatvanas évek közepén azok a muzsikusok, akik – a folk-rocknak nevezett műfaj megteremtésével – korszakalkotó és megkerülhetetlen szereplői lettek az amerikai könnyűzenének.
Persze J. Dylan nagy ötletében volt egy nagy adag magamutogatás is; a különben kiváló muzsikus a szellemidézést természetesen saját főszereplésével képzelte el. 2015-ben Andrew Slater, a Capitol lemeztársaság egykori főnökének támogatásával összetrombitált néhány sztárt – Fiona Apple, Cat Power, Regina Spektor, Jade Castrinos, Beck –, akikkel a Los Angeles-i Orpheum színházban adtak emlékezetes koncertet. Az apropó a folk-rock „születésének” 50. évfordulója, a műsorban saját számok helyett kizárólag a Laurel Canyon zenekarainak – a Byrds, a Mamas and Papas, a Buffalo Springfield stb. dalait játszották. „Warren Zevon, remek Los Angeles-i dalszerző mondta egyszer: ha Roger McGuinn csak az első akkordokat játszotta volna el a Byrds első albumán, és utána meghalt volna, akkor is ő lett volna a legnagyobb hatással a folk-rock zenére. És igaza volt” – mondta a műsor elején Andrew Slater, Jakob Dylan pedig azt kérdezte a közönségtől, hogy készek-e visszamenni a hatvanas évekbe. Még szép.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
