Film

Folk-rock folk nélkül

Andrew Slater: Echo in the Canyon

Kritika

Nem mondhatunk semmi rosszat a Havin’ a Bad Day (1984), az Into the Sun (1998) vagy az In Paralel (2017) című lemezekről, de ha hozzátesszük, hogy ezek Dweezil Zappa, Sean Lennon, illetve Dhani Harrison neve alatt jelentek meg, egyértelmű, hogy nem a zene vagy a szöveg tette az albumokat szenzációvá, hanem az előadók édesapja.

Nem véletlen, hogy ezek a „gyerekek” negyvenen túl – rájőve arra, hogy bármit tehetnek, abból méricskélés lesz – inkább az atyai hagyaték gondozójává váltak, saját dolgaikat egyre inkább megtartják maguknak. Hasonlóan fest a dolog Jakob Dylan esetében is, a különbség legfeljebb annyi, hogy ő nem a családi ezüstöt vette elő, inkább a „kaliforniai álmodozás” felé fordult. Egészen pontosan Los Angeles Laurel Canyon festői városrésze felé, itt vertek tanyát a hatvanas évek közepén azok a muzsikusok, akik – a folk-rocknak nevezett műfaj megteremtésével – korszakalkotó és megkerülhetetlen szereplői lettek az amerikai könnyűzenének.

Persze J. Dylan nagy ötletében volt egy nagy adag magamutogatás is; a különben kiváló muzsikus a szellemidézést természetesen saját főszereplésével képzelte el. 2015-ben Andrew Slater, a Capitol lemeztársaság egykori főnökének támogatásával összetrombitált néhány sztárt – Fiona Apple, Cat Power, Regina Spektor, Jade Castrinos, Beck –, akikkel a Los Angeles-i Orpheum színházban adtak emlékezetes koncertet. Az apropó a folk-rock „születésének” 50. évfordulója, a műsorban saját számok helyett kizárólag a Laurel Canyon zenekarainak – a Byrds, a Mamas and Papas, a Buffalo Springfield stb. dalait játszották. „Warren Zevon, remek Los Angeles-i dalszerző mondta egyszer: ha Roger McGuinn csak az első akkordokat játszotta volna el a Byrds első albumán, és utána meghalt volna, akkor is ő lett volna a legnagyobb hatással a folk-rock zenére. És igaza volt” – mondta a műsor elején Andrew Slater, Jakob Dylan pedig azt kérdezte a közönségtől, hogy készek-e visszamenni a hatvanas évekbe. Még szép.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.