Film

Folk-rock folk nélkül

Andrew Slater: Echo in the Canyon

Kritika

Nem mondhatunk semmi rosszat a Havin’ a Bad Day (1984), az Into the Sun (1998) vagy az In Paralel (2017) című lemezekről, de ha hozzátesszük, hogy ezek Dweezil Zappa, Sean Lennon, illetve Dhani Harrison neve alatt jelentek meg, egyértelmű, hogy nem a zene vagy a szöveg tette az albumokat szenzációvá, hanem az előadók édesapja.

Nem véletlen, hogy ezek a „gyerekek” negyvenen túl – rájőve arra, hogy bármit tehetnek, abból méricskélés lesz – inkább az atyai hagyaték gondozójává váltak, saját dolgaikat egyre inkább megtartják maguknak. Hasonlóan fest a dolog Jakob Dylan esetében is, a különbség legfeljebb annyi, hogy ő nem a családi ezüstöt vette elő, inkább a „kaliforniai álmodozás” felé fordult. Egészen pontosan Los Angeles Laurel Canyon festői városrésze felé, itt vertek tanyát a hatvanas évek közepén azok a muzsikusok, akik – a folk-rocknak nevezett műfaj megteremtésével – korszakalkotó és megkerülhetetlen szereplői lettek az amerikai könnyűzenének.

Persze J. Dylan nagy ötletében volt egy nagy adag magamutogatás is; a különben kiváló muzsikus a szellemidézést természetesen saját főszereplésével képzelte el. 2015-ben Andrew Slater, a Capitol lemeztársaság egykori főnökének támogatásával összetrombitált néhány sztárt – Fiona Apple, Cat Power, Regina Spektor, Jade Castrinos, Beck –, akikkel a Los Angeles-i Orpheum színházban adtak emlékezetes koncertet. Az apropó a folk-rock „születésének” 50. évfordulója, a műsorban saját számok helyett kizárólag a Laurel Canyon zenekarainak – a Byrds, a Mamas and Papas, a Buffalo Springfield stb. dalait játszották. „Warren Zevon, remek Los Angeles-i dalszerző mondta egyszer: ha Roger McGuinn csak az első akkordokat játszotta volna el a Byrds első albumán, és utána meghalt volna, akkor is ő lett volna a legnagyobb hatással a folk-rock zenére. És igaza volt” – mondta a műsor elején Andrew Slater, Jakob Dylan pedig azt kérdezte a közönségtől, hogy készek-e visszamenni a hatvanas évekbe. Még szép.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.