Az első, szavak nélküli epizód némajáték, vagy inkább koreográfia a felszabadított lágert takarító személyzet részvételével és döbbenetével. Nagy szó, hogy ezt úgy sikerül elővezetni, hogy még a szokásos attribútumok ellenére – zuhanyzó, emberi haj, síró kisgyerek – sem érheti a holokausztgiccs vádja; Mundruczó úgy is hiteles tud maradni, hogy a tábor felszabadítása, a gázkamra fertőtlenítése ebben a formában nem fordulhatott elő a valóságban.
A második jelenet a nyitó némaság szöges ellentéte. A 60–70 évvel későbbi dialógusban a táborban talált gyerek immár öregasszonyként vitázik megkeseredett lányával, aki ledobná magáról a családi terhet, letagadná zsidóságát. Monori Lili és Láng Annamária abszurd, ám mindvégig hihető, emlékezetes párbeszéde a film „nagyjelenete” két remek színésznő alakításában) benne van mindaz, ami nem engedi elfojtani a tragédiát.
A harmadik epizódban a Berlinben élő unoka beilleszkedési zavara (és kamaszos lázadása) a vezérmotívum.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
