A kupéban minden hely foglalt volt, a folyosókon és peronokon összezsúfolódtak a nagykabátos emberek, szerencsésnek számított, aki a bőröndjére le tudott ülni anélkül, hogy rászóltak volna, mit terpeszkedik itt. A legkisebb gyerekeket a szüleik megpróbálták beadni az ülőhelyeket foglaló jobb érzésű útitársaknak, de így is gyakran hallatszott sírás. Sztupa és Troché megérkezvén is háborús állapotokat találtak.
A csomóponti pályaudvar termeiben zsibvásár és mellbevágó hideg fogadta őket, de kisvártatva a tömegben utat törve előkerültek azért a vendéglátóik, vagyis a vendéglátóik képviselői, akik a szüleiktől a környék legjobb kocsiját tudták erre az alkalomra kölcsönkérni. Várt még rájuk egy olyan 35–40 kilométeres szakasz, amelynek a megtétele meghaladta az egy órát: lefagyott, bakhátas út, melyen mindenféle szerzet és mindenféle alkotmány próbált előretörni vagy legalább haladni, s az a legjobb kocsi is köhögött, prüszkölt, de legalább újra meleg volt benne, és a fogadóikkal négyüknek némi kényelemmel is szolgált, kivált az eddigiekhez képest. Aztán végre a háznál, ahova bekanyarodtak, meleg is volt meg jókedv is, legalább húsz felajzott várakozó, csupa jó arcú fiatal, ingben, pulóverben, kiskosztümben, a legszebb oldott alkalmakra való ruhájukban, alkalomhoz illő pofával.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
