Magyar Narancs: A Proton Színház két évvel ezelőtt mutatta be a Ruhrtriennale nevű zenés színházi fesztiválon az Evolúciót. Az ottani siker hatására készült a film?
Mundruczó Kornél: Nem csak. Amikor a Covid beütött és bezártak a színházak, operák, hirtelen rengeteg szabadidőnk lett Katával. (Wéber Kata forgatókönyvíró a rendező felesége és állandó alkotótársa – L. T.) Akkor leültünk a producerünkkel, Petrányi Viktóriával, és arra jutottunk, hogy ez az idő – bár így hülyén hangzik – egy pici Covid-projektre nagyon is alkalmas, így született az Evolúció filmterve. Nagy örömmel vágtunk bele, mert azt éreztük, hogy ez nagyon fontos téma, és egy csomó olyan dolgot hordoz, amit nem szabad veszni hagyni.
MN: A színpadi változat Ligeti György Requiemjére, voltaképp egy gyászmisére készült. Ez a filmben nem hallható. Miért nem?
MK: A Requiem nagyon speciális gyászmise, mert Ligeti György – erről több helyen is olvastam – a nácizmusnak és a kommunizmusnak a mélyéből jövő zenét próbálta megírni. Tehát ilyen értelemben ahhoz a motívumhoz kapcsolódott, hogy mit jelent a trauma, mit jelent az, hogy traumatizált, és mi az a megfoghatatlan sűrű érzet, ami nincs kinyitva, felbontva, megértve. Ligeti műve inspiratív módon hatott abban a zenés színházi közegben, de amikor a film zenéjén kezdtünk gondolkodni, úgy éreztük, hogy a Requiem hatalmas monolitként nehezedne a filmre, ami bizonyos értelemben nem lenne jó hatással rá. Kétségtelen, hogy Ligeti műve nélkül nem születhetett volna meg az Evolúció, de a filmben már nem használtuk.
MN: „Azt hiszem, eddig ez a legkevésbé fikciós filmünk, minden egyes motívuma igaz” – nyilatkozta korábban. Mennyire személyesek ezek a motívumok?
MK: A berlini rész személyes élmények alapján született. Egy csomó minden hozzánk kötődik vagy a baráti társaságunkhoz, de a film minden fordulata a közvetlen valóságból táplálkozik. Ám mint minden mű, ez is fikcióvá válik, mert nem a saját életünket vagy mások életét dokumentáltuk, nem is volt bennünk ilyen szándék. Kata édesanyjával is sokat beszéltünk, és az ő történetét is felhasználtuk. Az Evolúcióról tehát elmondható, hogy a motívumai nagyon közelről jönnek, de ennek ellenére a végső filmnyelv igyekszik távolságot tartani úgy, hogy a fikciós részt emeli ki. Nem hiszek abban, hogy a művészetnek egy az egyben a valóságot kellene tükröznie. Ez a kérdés már előző filmemnél, a Pieces of a Womannél is felmerült, de ha úgy vesszük, Kertész Imrénél is a Sorstalanságban.
MN: Ma már nincs vita arról, hogy a holokauszt borzalmai átragadhatnak a túlélők harmadik generációjára, az unokákra is. Szándékosan a nemzedékek közötti konfliktust helyezték előtérbe?
MK: Annyiban speciális a filmbeli helyzet, hogy az egyik szereplő, Éva a koncentrációs táborban született, így a holokauszt-túlélők első és második generációját egyszerre testesíti meg, míg a lánya már a harmadikat. De a lényeg az – és a filmet megelőző beszélgetésekben ezt tapasztaltuk –, hogy míg az első két generációban az átélés és az elrejtés dominál, addig harmadik generációra a felvállalás és a megtagadás jellemző. Az volt a nagy kérdés, hogy mi jelöli ki a személyes utat, mivel nagyon érdekes pszichológiai helyzetet teremt, hogy akárhogy döntesz, akárhogy fogalmazod meg magadban a válaszaidat – megtagadod vagy vállalod-e a múltat, használni akarod vagy kihasználni –, valójában rajtad kívül álló feladat, a trauma feldolgozása válik meghatározóvá. A filmben ezeknek a válaszoknak a körüljárása, és amennyire lehetett, egy nagyon széles spektrumának a bemutatása volt a célunk. A beszélgetéseink és kutatásaink is ezeket a jellegeket határozták meg, de benne volt az is, amit én nem zsidóként a saját családomból hozok, illetve amit Kata hoz zsidóként az ő családjából.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
