Interjú

„Sehol nem tartunk”

Paolo Genovese filmrendező
szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Fél Európa filmesei sorban állnak, hogy elkészíthessék az elmúlt évek legnagyobb olasz kasszasikerének, a Teljesen idegeneknek a remake-jét. Amerikában ugyan Harvey Weinstein botránya és csődje lassítja egyelőre a vállalkozást, de már Leonardo DiCaprio és Robert De Niro is bejelentkezett producernek – nálunk Goda Kriszta rendezésében készül a magyar változat, BUÉK címmel. Az A Hely című filmje bemutatójára a közeli napokban Budapestre látogató Paolo Genovesét a commedia all’italianáról és a démonairól kérdeztük.

Magyar Narancs: Korábban kifejezetten fájlalta, hogy a filmkomédiáival nemigen jutott az olasz csizmán túlra. Ehhez képest a Teljesen idegenekre hét ország máris lecsapott.

Paolo Genovese: Szinte mindenkinek van legalább egy mobilkészüléke, minimum egy titka meg baráti köre. Ennyi elégnek bizonyult ahhoz, hogy speciális effektek, földrajzi vagy társadalmi korlátok nélkül mindenütt megértsék a filmemet. Importálható árucikket sikerült gyártanom anélkül, hogy bármi újat feltaláltam volna.

MN: Három baráti házaspár és egyedülálló barátjuk, mondván, nincsenek titkaik egymás előtt, a vacsoraasztalnál kiteszik a telefonjukat, s együtt hallgatják meg a kihangosított hívásokat, olvassák el a bejövő üzeneteket. Honnan a film alapjául szolgáló játék ötlete?

PG: Eredetileg az olaszok titkos életéről akartam forgatni. De ahogy ötletelni kezdtünk a társaimmal, beugrott a mobiltelefon, mint egy viszonylag új eszköz, ami teljesen átrajzolja az embe­rek közti kommunikációt, a kapcsolatteremtést; ez a ma emberé­nek titkos fegyvere, fekete doboza. Hirtelen bevillant egy közeli barátom története. Motorbaleset érte, a felesége találta meg a mobilját, és mire a kórházba értek, szakítottak. A készülékből értesült arról, hogy a férje megcsalja. A külvilág felé tökéletes képet sugalló házaspár esetéből szőttem tovább a kollektív analízis dramedyjét. Vittorio De Sica mondását nagyon igaznak érzem: a mozik tele vannak, a templomok üresek, mert az emberek a moziban szeretnek gyónni.

MN: Milyen titkokat nem mert érinteni az egymás előtt lelepleződő barátok életében?

PG: A politikával, az üzleti élettel, a korrupcióval vagy a rasszizmussal kapcsolatos történetek szándékoltan kimaradtak. A valóságban elég nagy dózisban kapunk belőlük. Nem tartottam lényegesnek, hogy valakiről kiderüljön, hogy neonáci, másvalakiről, hogy egy vallási szekta tagja. A legszorosabb, intim viszonyrendszerekre fókuszáltam. Személyes tapasztalatom, hogy mennyire nem ismerjük azokat, akik állítólag közel állnak hozzánk. De végső soron magunkat sem ismerjük.

MN: A kollektív önvizsgálat vonalán haladt az A Hely című filmjével is. A komédia műfajától eltávolodva kockáztatni akart?

PG: Arra gondoltam, a Teljesen idegenek után inkább tető alá hozok egy merész tévedést, mint egy banális filmet. Nem azt kell megadni a közönségnek, ami tutira tetszeni fog neki, hanem azt, amiről még nem is tudja, hogy köze van hozzá.

MN: A kísértés foglalkoztatta a titokzatos férfi alakjában, aki bizonyos ellenszolgáltatásért teljesíti az ügyfelei legmerészebb vágyait?

PG: A The Booth and the End amerikai tévéfilmsorozatból merítettem az ötletet. Mit lennél képes megtenni azért, hogy megkapd, amire a legjobban vágysz? Tíz történetet fűztem fel arra az alaptézisre, hogy mindannyiunknak van egy sötét része, aminek gyakran nem is vagyunk a tudatában. A bennünk élő démonokról szól a film. Kísérletnek, egyfajta nyomozásnak szántam a lelkünk állapotáról. Az etika megkerülhetetlen, égető téma manapság, amikor a pénz, a szex, a hatalom megszerzéséről szóló sürgető vágyak, gyors kielégülések lángba borítják a világot. A szexuális visszaélésektől a terrorizmuson át a politikai botrányokig csak kapkodjuk a fejünket, közben akarva-akaratlanul ujjal mutogatunk, ítélkezünk. Bírákká lettünk, miközben a magunk megítéléséről megfeledkezünk. Mikor kérdezted meg magadtól, hogy meddig mennél el az önbíráskodásban, a csalásban, egy másik ember tönkretételében, ha azon az áron juthatsz előnyökhöz? Remélem, a közönséget szembesülésre készteti a tíz történet, és felteszi magának a vonatkozó kérdéseket.

MN: A Hely nevű kávézó lelkeket megvásárló kísértője az ördög maga?

PG: Nem lényes, hogy kicsoda. A hívők számára lehet az isten, az ateistáknak az ördög, netán a lelkiismeretünk, de leginkább a tükör, amin keresztül felfedezzük a titkos énünket.

MN: Elég sötéten látja a világot.

PG: Valóságalapú hipotéziseket gyártok. Vélhetően az életkorommal meg a világ állapotával egyenes arányban haladok a komolyabb témák felé.

MN: Ami az olasz film állapotát illeti, némi optimizmusra adhat okot, hogy az utóbbi években megint kelendő exportcikk lett.

PG: Sajnos még mindig kevés olasz film éri el azt a nézőszámot, ismertséget, amit megérdemelne. A Teljesen idegeneket több mint hatvan országban megvették, ez fantasztikus eredmény. A nemzetközi fesztiváloknak köszönhetően egyfajta reneszánszról is beszélhetünk olyan rendezők és filmek esetében, mint Paolo Sorrentino Oscar-díjas A nagy szépsége, Luca Guadagnino idei Oscar-jelölt filmje, a Szólíts a neveden, és még sorolhatnám Matteo Garrone, Gianfranco Rosi fesztiváldíjait. Mindez szép és jó, de az olasz kultúrpolitika úgymond a kirakatra fókuszál, a díjakra, így fesztiválkompatibilis filmekbe invesztál. Sehol nem tartunk a franciákhoz vagy akár a spanyolokhoz képest.

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...