Ahogy ugyanis filmre vitte a híres Vian-regény szürreális világát, azt jóindulattal sem lehet máshogy nevezni (svédelt); ha lennének a történetben szellemek, biztosan szemeteszsákba lennének bújtatva. De nincsenek, csak olyasmik vannak, mint a napsugarakat jelképező, egyik végükkel az ablakhoz, másikkal a parkettához celluxozott fehér fonalak, egy egérruhába bújt és lekicsinyített ember, mint a többiekkel együtt lakó háziállat, és olyan stoptrükktechnika, amit valami ósdi szovjet mesefilmből menekíthettek át. Persze ez aligha meglepő: megvolt már párszor Gondrynál e tisztelgésnek és bájos múltidézésnek beállítani próbált öntetszelgő nosztalgiázás. Öntetszelgő, ráadásul hamis: abban a meghatott könnyektől homályosan látott múltban a rendezők ugyanis nem azért dolgoztak így, mert - mint Gondry - olyan cukinak és jópofának találták, hanem azért, mert - Gondryval pont ellentétesen - az akkor globálisan lehetséges és egyéni szinten elérhető legjobb minőségre törekedtek.
Pedig a látvány a főszereplő, s nem Audrey Tautou. A rendező gondosan ügyel arra, hogy pontosan végigmenjen Boris Vian minden leírt jelenetén és pláne minden groteszk agyszüleményén - s maga is hozzátoldjon néhányat, jó képességekkel imitálva a viani világ sajátos akcentusát -, így másra, például a történet értelmezésére már nem is jut energiája. Az addig oké, hogy a gazdag bonviván, Colin egy partin beleszeret a gyönyörű Chloéba, akivel hamar össze is házasodnak, csakhogy a lány tüdejében kinő egy lótuszvirág, s a gyógyítására tett egyre reménytelenebb kísérletekre rámegy Colin vagyona és életkedve is. De hogy miért is oly szürreális minden ebben a világban, miért van minden tele létezhetetlen dolgokkal - testmeleg hatására földből kinövő fegyverekkel, ejtőernyővel és űrhajóval közlekedő papokkal, önálló akarattal bíró tárgyakkal -, hogy van-e, ami jelent, jelképez valamit, s ha igen, akkor mit, arra Gondry egy sóhajtásnyi időt sem veszteget. Ahogyan az olyan kérdések megválaszolására, sőt feltételére sem, hogy vajon Colinnak van-e köze az őt körülvevő dolgok előbb boldogító, majd tragikus varázslatosságához, s az egész hogyan is illik a folyton jelen lévő zenéhez. Értelmezés nélkül viszont a Tajtékos napok nem tűnik többnek egy végtelenül sablonos, elég furcsa és egy picikét értelmetlen love storynál, amiben van egy egészen elbűvölő, megtörtségben, bohóságban és románcban is otthonos Romain Duris, meg egy Audrey Tautou, aki valószínűleg nem ért rá a forgatásra, mert úgy hat, mintha a szerepét korábbi filmjeinek jeleneteiből vágták volna össze.
Az újabb és újabb, különleges és még különlegesebb látványkreációk gyermekien lelkes sorozatgyártásának azonban nemcsak a nagy összefüggések, de még az olyan kevésbé bonyolult jelenségek is áldozatul esnek, mint például a mellékszereplők léte és jelentősége. Néha feltűnik a vásznon Colin jó barátja, Chick és a szerelme is. Aki olvasta a regényt, tudja is, hogy ők úgy nagyjából kicsodák, és így azt is, hogy hogy kerülnek a filmbe: benne vannak a könyvben, azért. E szinte szolgai regényhűség - meg a meglehetősen hosszú, a két órát felülről nyújtogató játékidő - ellenére a film utolsó harmada mégis képes összecsapott lenni, hogy a Vian-művel kötött ismeretség nélkül ne is feltétlenül legyen minden egyértelmű.
A regény egy-egy komolyabb, súlyosabb felvetését, mint Colin párbeszédét a közömbös Jézus-szoborral vagy a társadalom- és kapitalizmuskritika nagyobbik részét azért még így is sikerült kihagyni, és nem pótolni semmilyen, szabadon választott gondolati tartalommal. Na, nem arról van szó, hogy annyira hiányozna az a beszélő feszület a pókként rohangáló, élő ajtócsengő meg a magától visszanövő ablaküveg mellé, csak így felmerül a kérdés, hogy ha a rendező nem kívánta Boris Vian puszta cselekménysorán kívül a mögöttes tartalmakat is artikulálni, s nem érezte szükségét az alapmű saját magyarázatának, akkor miért kellett leforgatni a filmet.
Hát a látvány miatt, nyilván.
Az MTVA bemutatója
