Nem kapkod el semmit az alkotó sem, a mű Tarkovszkijt, Bergmant és az orosz nagyregényeket idéző belső harcok csendes szemléje, vívódás a bűnnel, a lelkiismerettel és az istennel. Anatolijt ifjan arra kényszerítik a nácik, hogy lelője saját elöljáróját. Vezeklésül érkezik a szigetre, egy elzárt, titokban működő ortodox közösségbe. Nem kell rejtett szimbólumokat keresgélnünk, útja könnyen értelmezhető, gondosan vezetett motivációs láncolat, amelyhez szinte egyértelműen kapcsolódik a "szent bolond" archetipikus figurája. Aki pedig nem más, mint a vívódó Anatolij: az együgyű, a gyógyító, a csodákra képes. Akihez munkahelyükről ellógó anyák lopják titkon beteg fiukat; aki felül és kívül áll egyházának szabályain, mert bűne (vagy inkább bűntudata) és feltétlen hite nem egyszerűen hívővé, de egyenesen jelképpé teszi. Nem nehéz hát a nézőknek minden mozdulatát ikonszerűnek látni; a monokróm képi világ, a hosszú snittekben tájakat mutató, mélázva kitérő kameraállások is erősítik a transzcendens hatást. Mindehhez a színészek erőteljes játéka járul, plasztikus arcok és figurák, minden gesztus, félmondat egy-egy önmagába zárt történet, tanmese. A sziget felemelően nyugodt, lírai film emberről, bűnről és hitről, de megmutat valamit abból is, hogyan lehetett istent keresni a hetvenes évek szovjet ateizmusának zord ege alatt.
Forgalmazza az Etalon film
