Azzal az iszonyú felismerésünkkel hadakozunk napok óta, hogy nem hiszünk a magyar vidék felvirágzásában, és mentségeket keresve megállapítjuk, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Különben sem a mi dolgunk a vidék felvirágoztatásában hinni, egyébként is itt a tél. Ám akkor nagy örömünkre arról értesülünk: Bukta Imrével, a "mezőgazdasági tömegművésszel" foglalkozik a KorTárs; arra számítunk, ő mást lát. Vagy másként látja ezt az egészet, ami velünk, ebben az országban történik.
A KorTárs a Magyar Televízió vizuális kultúránkat tárgyaló művészeti magazinja, mely ezúttal mind a huszonöt percét a művész bemutatásának szenteli a Műcsarnok Másik Magyarország című kiállításának ürügyén. Az embernek az az érzése, hogy - a műsorvezető-szerkesztő Giró-Szász Krisztina szavait idézve - ez a Mi a magyar? kiállításnak mintegy folytatása, ami megosztó volt, ugyanakkor diskurzust teremtő. Azt is elárulja majd, hogy egy ködös késő őszi napon látogatta meg a mestert falujában, otthonában, azaz Mezőszemerén, ahol él és dolgozik, vagyis földet művel, installációt készít, fest.
Annak ellenére, hogy késő őszi ködről beszélnek, a nyitó képsorok idillinek mondhatók; napfényes falusi utca, autót szerelő férfi (talán Wahorn), a házfal tövébe heveredő fehér puli, férgeket csipegető csirke, a veteményeskertben forgolódó kis piros traktor. Szóval pont olyan minden, amit egy gyerek legóból kirakhat, amikor képzeletvilágában, az isten se tudja honnét, megjelenik a vidéki lét, és tetszik neki. Az imént még a művész Okos táj című munkája előtt beszélő műsorvezető most tehát már ott áll kinn a szérű, Bukta Imre és a száraz kukoricaszárak előtt, mikből aztán a mezőszemerei alkotó magasfeszültségű villanyoszlopot kreál, hisz hát mennyire különösen megszokott része lett a tájnak ez a szerkezet. Ezzel kapcsolatosan hangzik el aztán az egyik legszebb és legárulkodóbb mondat Buktától, hogy "teszem fel, egy harmonikus táj; de ebben mindig benne van valami brutális, akár a faluba, akár a határba megyek, így aztán a képekbe is bekerül, és a kérdés - mi történik itt?" Ez nem vall nosztalgiára és ugyanígy iróniára sem, sokkalta inkább távolságtartó szarkazmusra, a felmutatni szándékozó higgadt és csöndes és ezzel együtt pokoli humorára, amely már kezdetektől fogva címadásaiban is állandóan jelen van.
Erről a nehezen meghatározható látásmódról, borúról és derűről, iróniáról és metszően pontos ábrázolásról beszélnek a megszólítottak is. A szigetes és egyben műgyűjtő Gerendai Károly szerint Bukta Imre művészete valamiképpen kilép a vidékiségéből, és az urbánus közeggel ütközve igencsak hatásos. A Godot Galéria vezetője azt mondja, minden megvan a képeiben, installációiban és performanszaiban, amiért szeretni lehet általában véve a művészetet, és így tovább. A Mezőszemerére költözött Wahorn szerint a világ egyik legfontosabb alkotója. Valamint hallhatjuk Gulyás Gábort, a Műcsarnok igazgatóját, aki a mester utóbbi időszakában bekövetkezett stílus- és szemléletmódbeli változást magyarázza és szemlélteti két festményt közelebbről megvizsgálva.
Giró-Szász Krisztinát nem sokat halljuk kérdezni; ez a magazinműsornak nem igazán árt, mivel egy kérdéséből sem tud kikeveredni. Abból sem, hogy miért, hogyan költőiek a mester munkái, és abból sem, hogy akkor végül is mi minek volna a tükre - az egyik Magyarország a másiknak, vagy Bukta Imre kiállítása tán ennek is meg annak is? Nehéz egy ilyen túlterhelt esztétikai kategóriával ellenni; nagy valószínűséggel nem tükörről van szó, hanem "csak" arról, hogy a művész történetesen honnét nézi és hogyan, ami történik. Aki, mint Esterházy Tar Sándorról mondta, azok helyett beszél, akik nem tudnak, ő azokat mutatja meg, akik nem látszanak.
Ennek a tekintetnek közönye megtévesztő, mert valójában a testvériesség az alapja, és így nem kell sem részvétteljesnek, sem szolidárisnak lennie, ahogy ez egy ideje divattá lett, mármint szóhasználatban. Ahogy erre minduntalan visszatér, helyzeteket ábrázol, "ír" vagy fest le. Mindenféle állásfoglalás nélkül: rendszerkritikai vagy politikai nézőpontjai nincsenek, egyszerűen állít. Módfelett izgalmasnak tetsző kijelentések, de azt gyanítjuk, a művész egyszerűen nem akarja, hogy elsődlegesen ilyenfajta megközelítései legyenek képeinek, mert nem pusztán szociológiai látleletek. Ez előzékeny óvatoskodásra vall, és arra, hogy vigyék el a munkái a balhét. Afféle "szabad földként" adja el a művészeti terepét, ahogy mondja, mindenki azt kezd vele, amihez kedve van.
M1, november 19.
