Szegény Télapó, lassan olyanná válik, mint a vámpírok: egyre gyakrabban próbálják megreformálni ezeréves alakját, és persze mindig az adott év decemberéhez közeledve. Most például piros ruhás Hulk Hoganná formálták, de akadnak hasonló cipőben járó társai is - mi több, ez lenne az egész játszma lényege. Fogtündér, Álommanó és a Húsvéti nyúl a többi bandatag; őrzőkként felelnek a gyerekekért, az álmokért, a hitért és minden hasonló dologért, amit egy valamirevaló gonosz megrontani igyekszik. Szurok, ismertebb nevén Mumus pedig pont ilyen; fekete ló, fekete köpeny, elveszített hírnév az övé, így most a világra tör. Ez már az őrzőknek is sok, ezért a titokzatos és tengerbölcs Holdra - az égitestre - hallgatva beveszik Dér Jankót is a csapatba. Ő pontosan úgy viselkedik, ahogy a hozzá hasonló kívülállók szoktak: tesz jót meg rosszat is, gyötrődik, segít, bűnt bán, majd megmenti a világot, de legalábbis a boldog gyermekkort. A megdicsőüléshez vezető lépcsőfokok némelyike a célközönség számára talán túl csúszósra sikerült, ráadásul a forgatókönyv több szálat akar fogni, mint amennyit a hólapát-egyszerűségű befejezéssel el tud varrni. Az Anakinra hajazó Dér Jankó és a többi mesealak története legalább annyira látványos, mint csapongó; a figurák egyediek és ötletesek, ám az egyensúlyt nem sikerül megtalálni köztük. A sztori mindig úgy csavarodik, hogy minél több érzelmet csaljon ki a nézőkből - végül egy apró katarzis össze is jön, de a csodához, amit az egész filmen át mantráznak hőseink, nos, több kellett volna.
A UIP-Duna Film bemutatója
