Illetlenség lenne azt firtatni, jó film-e a Szárnyas fejvadász, még száz év és biztosan kiderül, Ridley Scott unokáinak széfjéből addigra előkerül a végsőnél is rendezőibb változat. Addig maradnak az emlékek (első megtekintés: 1988, Május 1. mozi, utolsó: 2017, Regal Union Square Stadium), ezek viszont elég jók, ámbár lehet, hogy csak beépítettek, mint szegény Rachelnek, a csodaszép replikánsnak. Az úgy volt, hogy… De mindenki tudja, hogy volt, a régi ellenségek (Scott és Harrison Ford) újra barátok, az új Szárnyasnak Scott a producere, Ford pedig az egyik reklámarca. A másik Ryan Gosling, a replikánsokat vadászó replikáns, fajtája megvetett képviselője, aki olyan magányos, hogy Edward Hopper róla mintázta az Éjjeli robotbaglyok című festményét. De nemcsak a magány bántja az atletikus androidot, hanem önnön létezésének kérdései is, s mivel az ilyen kérdések megválaszolásához idő kell, az új Szárnyas fejvadász pedig eminensen törekszik a válaszokra (az előd ennyire nem ragaszkodott a megfejtéshez), a szereplők elég lassan cammognak a tájban. A táj a maga kötelező lepusztultságában nagyon szép, van hamuszürke és radioaktív-narancssárga, amit Denis Villeneuve rendező és Roger Deakins operatőr összehozott, az indokolttá teszi az elalélást. A többi egyelőre feledhetőnek tűnik, minden nagyon tüchtig, minden nagyon a helyén van, mintha a nagy gondolatokkal zsonglőrködő művészetbe már bele se férne egy kis jóféle giccs és olcsó ponyva, de ígérjük, 2042-ben, a film 25. évfordulóján, újranézzük, és ha kell, revideáljuk álláspontunkat.
Forgalmazza az InterCom
