Bár a remake most jobb az eredeti műnél, ez nem elismerés, Joel Schumacher 1990-es thrillere gyenge eresztés volt. A halál utáni állapotot saját mesterségesen előidézett exitusuk, majd újraélesztésük módszerével kutató becsvágyó orvostanhallgatók ígéretesen exponált története már ott is hamar átfordult merő ijesztgetésbe, és magazinok életmódtanácsainak színvonalán megfogalmazott „tanulságaihoz” (kérj megbocsátást azoktól, akiknek ártottál) nevetséges „bűnök” (gyerekkori csúfolkodás, titokban felvett szeretkezések) jóvátételén át vezetett az út.
Az új verzió megtartotta mind az ígéretes expozíciót, mind (a halál utáni életről elgondolt eredeti koncepció híján szükségképpen pótcselekvésként értelmezhető) az ijesztgetést, továbbá a bugyuta tanulságot. És megtartotta a korábbi főhőst, Kiefer Sutherlandet – az öregedő, szigorú prof szerepében. No, jó: az ijesztgetés hatásosabb (az eredeti A tetovált lányt is jegyző Niels Arden Oplev kvalitásosabb rendező), a tanulság meg kiegészül azzal, hogy magunknak is meg kell tudni bocsátani. A körítés is ugyanolyan következetlen (már Schumachernél is élő emberek kísértettek a túlvilágon), bár történik némi erőfeszítés, hogy logikát varázsoljanak a rémlátásokba, s a fel nem dolgozott bűnöknek is van valóságos súlya ezúttal.
Ám éppen azért, mert a korábbi félreeső sufni helyett itt hipermodern körülmények között végzik a meghalasztást-feltámasztást, még zavaróbb a mellé adagolt áltudományos blabla, amelynek igénybevételével komoly drámaként adnák el egy szoftos horrorfilm szellemi üresjáratait.
Forgalmazza az InterCom
