Film

Sean McAllistert Japánba küldte a BBC, hogy csináljon egy filmet Tokióról. Aztán találkozott Naokival, az 56 éves hajléktalannal és ifjú barátnőjével, az alkoholtól puffadt arcú Yoshie-val. Az ő vergődésüket, nyomorúságukat izgalmasabbnak találta, így rájuk állt egy olcsó kézikamerával. Dobog a didaxis patája, a naiv brit rácsodálkozik a japán kapitalizmusra: a világ második leggazdagabb országában is élnek szegények. Persze nem úgy, mint a napi egy dollárból élő afrikaiak.

Sanya és Veréb egy kőmorzsoló üzem sarkában húzza meg magát, egy rozoga bádogkunyhóban. Kivert kutyák közt rugdosnak egy vacak labdát, cigiznek, mocskos lábosokban főzőcskéznek, néha befűtenek a vacak kazánba. Este leittasodnak, artikulálatlan hangon veszekszenek, majd elsírják magukat. Időnként feltűnik egy bőrkabátos alak, parancsokat és munkát osztogat, amit vagy elvégeznek, vagy nem. Fizetést úgysem kapnak érte.

A kaliforniai sivatagban járunk, szilvakék hajnal borul a mélyföldi telepre. Rozsdás-poros lakókocsik ajtajában különös alakok bukkannak elő. Ötvenes, poszthippiforma figurák: Larry, a Vietnamot megjárt egykori katona, aki most Cindy néven hajszobrászkodik, az akupunktúrás tűivel közlekedő Lili, a legyek tökéletességét hosszan indázó mondatokkal dicsérő Mike, az Istent megölni szándékozó 'rült Wayne - és a többiek. Mintha a Zabriskie Point harminc évvel később játszódó folytatását látnánk, amit a Coen testvérek írtak és rendeztek - első benyomásaink azonban merőben tévesek. Az áram- és vízellátástól elvágott egykori flottatámaszponton ugyanis nem a létezés szakadtságukban is szabad művészei pergetik mindennapjaikat, hanem azok, akiket megrágtak és kiköptek magukból emésztési zavarokkal küszködő közösségeik. Akiket elfelejtett az élet, de akiket szerencsétlenségükre éles emlékezettel vert meg a sors. Akik kívül rekedtek időn és téren, de azt tapasztalják, hogy érezni, gondolkodni, közeledni és távolodni ebben az ellenőrzés nélkül hagyott univerzumban is ugyanúgy muszáj.

Nehézkesen indul a film, ahogyan a káros szenvedélyekből a kigyógyulást sem egyszerű elkezdeni. Fiatal emberek beszélgetnek egymással különböző szituációkban, hol keresetten lazának és jófejkedőnek tűnő stílben, miként egy felvételi procedúra során vagy szűk körű történelemórán ("Ki a harmadik főbige?" - kérdez rá Pallasz Athénéra a tanár), hol brutális nyíltsággal, amikor egy visszaeső anyagozó viselkedését minősítik sunyinak a társai és a csoportvezető.

A színhely Lódz, a második legnépesebb lengyel város, amelynek szorgos temetkezési vállalkozói elvadult harcot folytatnak egymással a parcellapiac újrafelosztásáért - és az állami temetkezési segélyek lenyúlásáért. A sztori felgöngyölítése egy varsói újságírónő érdeme: Monika Sieradzka az amúgy nemzetközi gárda által elkészített film (a két rendező: Richard Solarz és Fredrik von Krusenstjerna) narrátora és egyben riportere. A kibontakozó sztori egyszerre gusztustalan, groteszk és a maga valószínűtlenségében is hihető: a zömmel személyükben is a "túloldalról" érkezett temetkezési vállalkozók gyakorlatilag fejpénzt fizetnek a mentősöknek, ha a kórház helyett közvetlenül a ravatalozóba szállítják a friss tetemeket. Mivel az ilyen fuvarok igencsak nyereségesek, s egyre erősödik a kereslet a halottak iránt, a mentősök és néhány orvos minden mocskos trükköt bevet azért, hogy a holtak száma gyarapodjék:

Amíg létezik kirekesztettség, amíg léteznek előítéletek, márpedig ez is, az is egyre inkább létezik, időszerűek és fontosak maradnak még a kevéssé átütő cigány tárgyú dokumentumfilmek is. És miután a nyomort, a kilátástalanságot már számtalanszor bemutatták az évek során, talán többet használnak azok a filmek, amelyek nem felháborítani, elborzasztani akarnak (joggal sugallva, hogy ha nem is idejében, hiszen már késő, de lépni kell), csak megmutatják roma családok hétköznapjait, amelyek ugyanúgy, legfeljebb másfajta külsőségek között zajlanak, mint a többségé: születés, halál, öröm, bánat, munka, szórakozás. Fontosak, mert megértést, rokonszenvet ébresztenek, legyűrik az idegenkedést - már amennyiben eljutnak egyáltalán olyan közegbe, ahol a rasszizmus tenyészik, aminek persze nullához közelít az esélye.

TOLDI MOZI - NAGYTEREM November 3., kedd 19.00 nyitóest Fesztiválnyitó film Carmen esete Borattal Mercedes Stalenhoef, holland, 2008, 85' A kazahsztáni díszletnek használt román falucska lakóinak élete a Borat forgatása előtt és után. November 4., szerda 16.00 A sztálinizmus vége Csehországban Jan Svankmajer, cseh, 1990, 10' A történelem szemétdombjából kiemelkedik egy cseh nemzeti színekre festett gipsz Sztálin-fej, amiből egy még láthatatlan csecsemő születik. A kommunista múlt éles hangú kritikája. A legnagyobb kívánság Jan Spáta, cseh, 1990, 85' "Mi a leghőbb vágyad?" - teszik fel a kérdést fiataloknak 1964-ben, majd 1989-ben.

A holland dokumentumfilmes jókor volt jó helyen: véletlenül épp abban a romániai falucskában kezdett el forgatni, ami később a kazah falut "játszotta" a Borat című amerikai vígjátékban. A szuperprodukció nem épp áldásos hatásait megörökítő film rendezőjével telefonon beszéltünk.

A szocialista kísérőfilm kísértete járta be az ötvenes évek lengyel filmszínházait: a nagyfilm előtt a munkás-paraszt barátság lírai etűdjei, társadalomkritikus kisprózai alkotások, derűt árasztó városriportok - ha pedig megengedőbb volt a legfelsőbb mozivezetés, egy-egy napolajjal bevont (fekete-fehérben is bronzbarna) női test vagy egy razzián elkapott kiskorú prostituált is feltűnik a mozgóképen. Narrációban erős korszak az ötvenes évek: külön szekciót érdemelnének a korszak narrátori hanglejtésében bekövetkezett változások (az összekacsintó kultúros kedélyességtől a munkaverseny fontosságát hangsúlyozó öblös mélységekig), különösképpen, hogy bennük maga a "nép szava" kapott szinkronhangot: a "mi" és velünk szemben mindenki más, aki elszabotálná az épülő-szépülő szocializmust. A nagyfilm előtt a "mi" egyszerű eseteink peregnek, s hát honnan is szalajtották volna ezeket az egyszerű történeteket, mint a kohók, a vasút vagy a paraszti világ tájairól. A korszak operatőrei bizonyára álmukból felverve is tudták, mily megvilágításban adja ki magából a legtöbbet egy cserzett paraszti arc vagy az éves terv eléréséért heroikus erővel küzdő munkás acélos arcéle. Akadtak azonban kisfilmek, melyek - betartva ugyan a megkövetelt valóságábrázolás szocreál világítástechnikáját - mégiscsak megmutattak valamit az épülő-szépülő kulisszák mögött meghúzódó emberi-társadalmi viszonylatokból. Egy 1956-ban készült ironikus kispublicisztikában például a stáb Lublin szépen rendbe hozott nevezetességei mögé téved, s mit látnak szemeik: aládúcolt lakásokat, gaz felverte szemetes telkeket. 'si patina! - jelzi (ironikus) lelkesültségét a beszélő, micsoda barbárság lenne e romokat renoválni! Ugyanez ugyancsak '56-ból a legcsekélyebb irónia nélkül: hiába a sok új varsói épület és szép játszótér, a mérnöki pontossággal megtervezett utcák szomszédságában még állnak a háborús romok, életveszély köztük az élet, bármi bármikor be- és leomolhat. És egy családi epizód a romhalmazból: anya spárgával köti ki kiskorú gyermekét, ám a csöppség eloldja magát, s útra kel, a zsineget maga után húzva kúszik-mászik centiméterekre az omladozó emelet peremétől - mit nem adtak volna a saját levükben fövő kapitalista filmkészítők egy ilyen jelenetért.

"Az én utam, hogy a világot új szemmel láttassam. Azt a világot fedem fel, ami mások számára láthatatlan" - Dziga Vertovnak, a dokumentumfilmezés egyik úttörőjének a LEF című avantgárd lapban 1923-ban megjelent szavai a mai napig útmutatóul szolgálhatnak az akár már ismert, akár eddig mellőzött témákat újfajta perspektívából feldolgozni szándékozó filmesek számára.

Az idei szemle fődíjas alkotása, az Utolsó idők csütörtökön indul a mozikban.

A Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének szakmai vezetője, a montreali National Theatre School of Canada oktatója idén ezüstérmet nyert a World Stage Design nevű világverseny több mint ezer pályázója közül, három egri előadás (Peer Gynt, A nagyratörő és Az állhatatlan) díszletterveivel.

Kory Clarke-nak a 90-es években minden esélye megvolt rá, hogy a legnagyobb rocksztárok közé emelkedhessen: eredeti hangzású zenekara, az egyszerre lebegős és erőszakosan lüktető acid punkot játszó Warrior Soul kellően pszichedelikus volt ahhoz, hogy magasra sodorhassa a grunge-hullám, és eléggé nyers és lendületes, hogy ne lógjon ki a pár évvel későbbi neopunktrendből sem. Mégsem jött össze a dolog, pedig jó ideig a korszak tán legbefolyásosabb multijánál, a Geffennél (mások mellett a Guns N' Roses és a Nirvana otthona) adták ki lemezeiket. Clarke a 90-es évek végén hosszú évekre eltűnt a szemünk elől, pár éve azonban visszatért: azóta újra van Warrior Soul, tavaly óta pedig a nagy hatású chicagói doom metal zenekart, az undergroundban immár harminc éve robotoló Trouble-t is ő vezeti. A Trouble múlt heti budapesti koncertje előtt beszélgettünk.

Bobby Liebling a legendás Pentagram énekeseként a hetvenes évek óta meghatározó figurája az amerikai hard rocknak. Éjsötét ősmetál zenéje a mai napig hivatkozási alap és inspiráció sokak számára. Súlyos drogproblémái miatt Liebling ritkán adott ki lemezt, és keveset koncertezett, Európában sohasem járt még. A Trouble-lal közös turnéján azonban gyógyultan és kicsattanó formában üdvözölhettük. Kisszámú, ám annál lelkesebb közönségének nem mindennapi produkcióval kedveskedett. A kabaré és a fekete mise e bizarr keverékében Liebling őrült dervisként bűvölte rajongóit, kigúvadt szemmel szuggerált, vad eksztázisban nyalogatta a gitárt, meghágta a hangfalat. A múlt szerdai koncert előtt beszélgettünk a Dieselben.