A kaliforniai sivatagban járunk, szilvakék hajnal borul a mélyföldi telepre. Rozsdás-poros lakókocsik ajtajában különös alakok bukkannak elő. Ötvenes, poszthippiforma figurák: Larry, a Vietnamot megjárt egykori katona, aki most Cindy néven hajszobrászkodik, az akupunktúrás tűivel közlekedő Lili, a legyek tökéletességét hosszan indázó mondatokkal dicsérő Mike, az Istent megölni szándékozó 'rült Wayne - és a többiek. Mintha a Zabriskie Point harminc évvel később játszódó folytatását látnánk, amit a Coen testvérek írtak és rendeztek - első benyomásaink azonban merőben tévesek. Az áram- és vízellátástól elvágott egykori flottatámaszponton ugyanis nem a létezés szakadtságukban is szabad művészei pergetik mindennapjaikat, hanem azok, akiket megrágtak és kiköptek magukból emésztési zavarokkal küszködő közösségeik. Akiket elfelejtett az élet, de akiket szerencsétlenségükre éles emlékezettel vert meg a sors. Akik kívül rekedtek időn és téren, de azt tapasztalják, hogy érezni, gondolkodni, közeledni és távolodni ebben az ellenőrzés nélkül hagyott univerzumban is ugyanúgy muszáj.
Dologtalan, mégsem üres mindennapjaikat Gianfranco Rosi rendező-operatőr hosszú éveken keresztül a lehető legintimebb közelségből figyelhette meg, és ez alighanem mindennél többet közöl a totális magány tűrhetetlenségéről. Rosi játékfilmeket idéző plánokkal és jobbára meseszép kompozíciókkal dolgozik, de ügyel rá, hogy az esztétikum (és a könnyedség, a rokonszenves humor) ne takarja ki a fájdalmat, a veszteségeket. Művében egymásba folynak a molyrágta függőágyakban elővezetett, bolondos létfilozófiai traktátusok és a hol nyíltan elbeszélt, hol inkább csak sejtetett tragikus fabulák. Nagyszerű, bárminemű harsányságot mellőző, végtelenül szomorú filmjében büszke és szeretetre méltó veszteseknek szoríthatunk, akiknek percnyi örömök kijutnak ugyan olykor, de a sorsfordító változás, úgy tűnik, éppúgy messze elkerüli őket, mint a kopár vidéket, ahol élni kényszerülnek.
