Nehézkesen indul a film, ahogyan a káros szenvedélyekből a kigyógyulást sem egyszerű elkezdeni. Fiatal emberek beszélgetnek egymással különböző szituációkban, hol keresetten lazának és jófejkedőnek tűnő stílben, miként egy felvételi procedúra során vagy szűk körű történelemórán ("Ki a harmadik főbige?" - kérdez rá Pallasz Athénéra a tanár), hol brutális nyíltsággal, amikor egy visszaeső anyagozó viselkedését minősítik sunyinak a társai és a csoportvezető. Noha a filmkezdő tájékoztató feliratból és egyik-másik dialógusból az elejétől világos, hogy milyen térben vagyunk - a szenvedélybeteg fiatalok rehabilitációját és oktatását vállaló Megálló Csoport Alapítvány Szigony utcai földszintes otthonában -, az első tizenöt-húsz percben csak tapogatózunk. Nincsenek előéletek, a kábítószerezéshez vezető utat feltárni igyekvő oknyomozás. A most állapota van csak, amiből tovább kell lépni a józanodás felé. Sokszor az sem világos, kit hallunk, tisztulni vágyó fiatalt, avagy terapeutát - mindkét fél képes ugyanis kegyetlenül őszinte és mélységesen együttérző is lenni. E nézői tanácstalanság végső soron érthető, az alapítványi segítő munkatársak java maga is kemény piálásból, drogozásból jött vissza évekkel ezelőtt rehabilitációs programok és mindenekelőtt a saját erős akarata révén. A filmben előre haladva azonban tisztul az összkép, a hagyományos dokumentarista tényfeltárás nélkül is összeállnak az egyedi sorsok, sikertörténetek és kudarcok.
Pálos György kisebb-nagyobb megszakításokkal hét évig forgatott e zárt közösségben. Helyzeteket ábrázol, maga diszkréten a háttérben marad; klasszikus interjúhelyzet, a kamera előtt monologizáló talking head egy-kettő, ha akad. A legkülönfélébb események (tanórák, csoportos kibeszélések, bulik, olaszországi kirándulás), apró történetek mindenféle erőltetett műviség, hatásvadász alkotói fogás nélkül állnak össze hiteles és átélhető elbeszélésfolyammá - holott aligha kétséges, hogy nagyon is tudatos szerkesztői-vágói munka eredményét látjuk.
