Sean McAllistert Japánba küldte a BBC, hogy csináljon egy filmet Tokióról. Aztán találkozott Naokival, az 56 éves hajléktalannal és ifjú barátnőjével, az alkoholtól puffadt arcú Yoshie-val. Az ő vergődésüket, nyomorúságukat izgalmasabbnak találta, így rájuk állt egy olcsó kézikamerával. Dobog a didaxis patája, a naiv brit rácsodálkozik a japán kapitalizmusra: a világ második leggazdagabb országában is élnek szegények. Persze nem úgy, mint a napi egy dollárból élő afrikaiak. Naokiéknak van autójuk, mobiltelefonjuk, egy tíz négyzetméteres "lakásuk", tucatnyi elektronikus kütyüjük, isznak, esznek rendesen. Sőt, munkájuk is van, és éppen ez a bökkenő. Yoshie napi tizenöt órát dolgozik három állásban - éjjelenként gazdag, nős üzletemberek szexmentes társalkodónője -, az egykoron tehetős bártulajdonos, Naoki egy postahivatalban gályázik. Szigorú szamuráj főnöke a kötelező reggeli torna után rendszeresen a földbe döngöli, amiért az előző nap nem termelt elég profitot. Yoshie-nak nincs ideje azon gondolkodni, hogy boldog-e, a házimunkát végző Naoki viszont - egy japán férfitól szokatlanul - folyton morfondírozik és nosztalgiázik, közben egyik cigiről gyújt a másikra. Régen két cége volt, drága kocsival furikázott, most egy nő tartja el. Hol hibázik a rendszer, miért tömeges jelenség az öngyilkosság Japánban? Vajon miért ragaszkodik hozzá egy 29 éves nő, holott még csak fel sem áll neki? Biztos benne, hogy Yoshie már gyűlöli, retteg, hogy egyszer otthagyja, elköltözik a szüleihez. Ha így lesz, biztos, hogy az utcára kerül, oda a megélhetése.
A két figura őszinteségéhez nem férhet kétség, a saját poénjain Cukorfalat módjára nevetgélő Naoki rendesen pörgeti a filmecskét - a rendező helyett. McAllister ugyanis nem sok energiát, nulla háttérmunkát feccölt bele: nem ártana, ha a látószög néha az egyediről az általánosra tágulna, mert így a félidőtől a mondanivaló már csak ismétli önmagát. Leszámítva a végére betárazott fordulatot, a happy end ígéretét.
