"Csak díszletet ne!" - Csanádi Judit díszlettervező

  • Kovács Bálint
  • 2009. október 22.

Film

A Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének szakmai vezetője, a montreali National Theatre School of Canada oktatója idén ezüstérmet nyert a World Stage Design nevű világverseny több mint ezer pályázója közül, három egri előadás (Peer Gynt, A nagyratörő és Az állhatatlan) díszletterveivel.
A Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének szakmai vezetője, a montreali National Theatre School of Canada oktatója idén ezüstérmet nyert a World Stage Design nevű világverseny több mint ezer pályázója közül, három egri előadás (Peer Gynt, A nagyratörő és Az állhatatlan) díszletterveivel.

Magyar Narancs: Mennyiben segíti vagy hátráltatja, hogy végzettsége szerint nem díszlettervező, hanem építészmérnök?

Csanádi Judit: Volt tíz olyan év, amikor nem volt Magyarországon díszlettervező-képzés: az én generációmból öten-hatan az építészet felől érkeztünk. Mindvégig nagyon sokat segített és az egész pályámat meghatározta, hogy építészként alakult ki a gondolkodásom és munkamenetem - bár hosszú ideig tartott, amíg megszabadultam az arra jellemző ésszerűségtől. Az építészet alapja a funkcióból adódó rend és a meghatározó szerkezet: egyrészt mindig figyelembe kell venni, hogy mit fognak csinálni az adott épületben, melyik teremből melyikbe kell eljutni, látni kell a funkcionális logikát. Másrészt, ha nem függ össze még a kilincs is az alapozással a föld alatt, amit senki sem fog látni, akkor az épület nem lesz élő - pedig az épületet és a díszletet is feltétlenül élő, eleven és mindig változó dologhoz kell készíteni. Jól emlékszem az első előadásra, amelyhez én készítettem a teret: ameddig nem érzékeltem, hogy az adott jelenetben hány lépés kell a színésznek egy pofon előtt, hogy mekkora lesz a karja lendülete, addig nem tudtam, hova helyezzem, és milyen formája legyen a falnak. A végén persze nem pontosan ugyanúgy mozdult a színész, de elképzelés nélkül nem voltam képben. Ha pedig megvan a funkcionális logika és a szerkezet, ebből végül öszszeáll a forma, amely elindít egy folyamatot: akár egy hólabda, mindig újabb és újabb ötletek fedik be egymást arról, hogy mit akar az ember kifejezni a térrel vagy díszlettel. Nem mindegy ugyanis, hogy hogy hívjuk: a díszlet magyarul a dísz szóból jön, pedig a 70-es, 80-as évektől fogva a magyarországi művészszínházban semmiképpen sem díszítés a színpadi díszlet célja. Mindig az volt a jelszavam, hogy csak díszletet ne! A színpadi tér egyrészt legyen alkalmas minden akció lebonyolítására, másrészt tudja felemelni a játékot, tudjon hozzáadni olyasvalamiket, amik nem fejezhetők ki más eszközökkel. Semmi olyat nem érdemes a térrel kifejezni, ami elmondható szavakkal, viselkedéssel, cselekménnyel vagy zenével.

MN: Hogyan dolgozik együtt a rendezőkkel, mennyire kap szabad kezet?

CSJ: Azoknak a rendezőknek, akikkel a legjobb együtt dolgozni, nagyon erős elképzeléseik vannak az előadással kapcsolatban. 'k az előadás szándékát mondják el nekem, nem pedig azt, hogy hogyan oldjam meg, és együtt alakítjuk úgy a teret, hogy leginkább ezt a célt szolgálja; ilyenkor akár még a szövegkönyvet is a rendezővel és a dramaturggal együtt alakítjuk ki. Abból lesznek az igazán remek előadások, amikor megvan a rendezői szándék is, és ez mindennel szervesen összekapcsolódik - na, nem mondom, hogy ez nagyon gyakran történik meg. Más rendezők egyszer olvassák el a darabot, és tőlem várják, hogy az általam kitalált díszlettel valahogy kicsapjak egy ösvényt, amin a jó színészek segítségével majd az előadás haladni fog. A harmadik verzió pedig, hogy a rendező nagyon tudja, hogy mit akar, de nem tudja kifejezni, vagy nem akar korlátozni, és csak a vázlatokat látva terelget az elképzelései felé. De olyan még nem volt, hogy a rendező maga magyarázta volna el, hogy pontosan mit és hol szeretne látni a színpadon.

MN: Hogy látja, egyenrangúnak tartják a díszlettervezőt a rendezővel vagy a dramaturggal?

CSJ: A színházi szakma egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy milyen szerepe van egy előadásban a színpadi térnek. Legjobb esetben is azt látják, hogy ez most nagyon erős vagy amaz nagyon jól szolgálta az előadást. A rendezői, színészi munkával többnyire nagyon tisztában vannak, mind a rendezők, mind a kritikusok és dramaturgok remekül tudják elemezni. De Magyarországon még nem találkoztam azzal, hogy valaki - a legnagyobbakat is beleszámítva - túl tudta volna tenni magát a logikus gondolkodáson a színpadi látvány, a díszlet, a jelmez és a világítás egészével (azaz a szcenográfiával) kapcsolatban. Pedig a logika útja nem vezet ahhoz a megértéshez, hogy a színpadi tér, a látvány egésze hogyan segíti, hogyan hat egy előadásra, hogy milyen érzéseket gyakorol a nézőkre. Pedig, ismerve a világ trendjeit, a magyar szcenográfia az élvonalban van; sőt én úgy látom, erősebb, jelentősebb, mint amilyen a magyar színház egésze. Állítom, hogy az ezüstérem nem az én, hanem az egész magyar színházi látványvilág elismerése.

MN: Hogyan készült a három nyertes díszlet?

CSJ: Először a Peer Gynt készült az egri Líceum hatalmas udvarára, a tizenkét méter magas fal mellett. Ezt is Csizi (Csizmadia Tibor, mindhárom nyertes előadás rendezője - K. B.) rendezte a dráma eredeti változatából, ami túl szigorú, kegyetlen volt a norvégok számára, ezért Ibsen a bemutató után, ahogy Griegnek írta egy levelében, "cukros kapszulába helyezte". Rengeteg díszletváltozat készült hozzá - de visszatekintve mind egy irányba mutatott -, végül részben pénzhiány miatt négyszáz férfiingből készült egy hegy, hullám vagy hatalmas fal. Olyan szépek voltak azok az ingek - csupa lélekből voltak összevarrva. A következő évben készült Márton László A nagyratörőjének első része, ami Báthory Zsigmondról szól - az 1590-es évek Erdélyének huszonegy-két éves fiatalemberéről, aki egyszer csak, nincs mese, fejedelem lett. Shakespeare akkor írta a Hamletet, amikor ő élt, és én nagyon sok párhuzamot látok a két figura között: Báthory is egy idealista fiú a hatalmak között, akiből a trilógia első részének végére gyilkos lesz. A díszlet nagy kutatási anyagból állt össze: Báthory korszakának a mi korunkba való áthozatalából - hiszen Márton minden szavában a mát lehet megtalálni. A saját környezetünket megmártottuk egy kis Erdélyben; egy nagyszebeni házon láttam ezeket a szem alakú tetőablakokat. Az előadás tereként szolgáló háztetővel az volt a célom, hogy a színészek soha ne állhassanak meg egy helyben, hogy állandó legyen a veszélyérzet, hogy bármikor lecsúszhatnak. Maga a tető a zenekari árokba vezetett, nem látszott a vége - és akit megöltek, aki kiesett a pikszisből, tényleg oda csúszott. Az, hogy nem lehetett hétköznapi módon közlekedni, meghatározta az egész játékot. Lehet innen is, onnan is nézni, hogy szabad-e ennyire drasztikusnak lenni, de szerintem jól döntöttünk. Utána következett a kérdés, hogy hova kerülünk innen a második részre, Az állhatatlanra, ami a következő évben játszódik. Az volt a szándékom, hogy teljesen mai térben játszódjon, és vigyük ki a nézőket a színházból. Pontosan tudtam, hogy mit keresünk, és meg is találtuk: egy elhagyott ipari csarnokot a 80-as évek elejéről, 70-es évek végéről, amikor egyféle épületszerkezet dívott Magyarországon, egyforma vasbetonnal, tompított, homályos üveggel, amit a szállodáktól az iskolákig mindenütt használtak. Épp ezért mi ebben nagyon otthonosan érezzük magunkat. Végül a színház nem vállalta, mert nem tudták megoldani a bérletrendszerrel a kitelepített előadást. Úgyhogy ezt a csarnokot adaptáltam a színházba: azt a Csernobil utáni állapotot tükrözi, amiben élünk, ahol egy kis pianínó és egy virág van a szobában, amit néha megöntözünk, de teljesen felesleges, mert már nem él, és ebben próbálunk meg otthonosan élni - hiszen ez a hazánk. Nekem ez a kedvencem.

MN: Az ingvitorla, a Hazatérés rámpája, A nagyratörő teteje, és szinte az összes tere a végtelenségre utal.

CSJ: Ezt nem szokták észrevenni - de igaz: akármilyen nagy is a színpad, én abból kimegyek. Egy régi győri Hamlet-előadásban a nézők egy szűk folyosón jöttek be a nézőtérre; a folyosó színpad felőli oldala pedig egy hatalmas kapu volt. Akárkit megkérdeztünk az előadás után, hogy honnan jöttek azok a szereplők, akik azon a kapun léptek be, mindenki azonnal rávágta, hogy a bálteremből. Mindegyikük tudta, hogy nincs mögötte semmi, hiszen látták, de mégis: a képzelet erősebb. Mindnyájunkban vannak olyan lenyomatok, amik generációkkal korábban alakultak ki, ami miatt mindenkiben elindít egy sodrást, a képzelőerőt, ha mondjuk egy díszlet nem szemben, hanem átlósan áll. Épp ezért legalább ugyanannyira fontos az is, ami nincs fizikailag megépítve a színpadon, csak indukál egy érzést az emberben. Mindenképp át szeretném törni az elhatároltságot néző és színház között, amit a klasszikus színházi portál, a színpad és a nézőtér elhelyezkedése okoz: egyrészt bevonni a nézőt a térbe, másrészt felülmúlni a fizikai teret, a színház épületét vagy akár a Líceum hatalmas területét. Nem a fizikalitásban, hanem képzeletben kimenni belőle.

MN: Nem lenne jobb mindehhez valami kevésbé kőszínházi környezet?

CSJ: Dehogynem. De minden fizikai akadály ad egy lehetőséget arra, hogy átlépjük. Képzeld el, hogy teljesen szabad vagy - hogy lehetne akkor azt a gesztust kifejezni, hogy valamit áttörsz? Ha nem lenne ott akadály, meg kellene építeni, hogy azt mondhassuk: gyertek ti is velem.

Csanádi Judit díszletei megtekinthetőek a http://juditcsanadi.blogspot.com-on.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.