Magyar Narancs: A Színművészeti Egyetem előtt bölcsész voltál - filozófiát és filmelméletet tanultál. Létezik filozófiai olvasata az Utolsó időknek? A szereplőidet nézve az volt az érzésem, hogy a predesztináció és a szabad akarat kapcsolata foglalkoztatott.
Mátyássy Áron: Nem ilyen célzattal készült a film, de persze ez is benne volt. Én inkább egy archaikus történetet látok benne, és nyilván az archaikus történetekben eleve kódolva vannak azok a kérdések is, amikre utaltál, de szerintem ezek a mindennapjainkban is kódoltak. Engem a filmben főként az emberi viszonyok érdekeltek, az, hogy miként működik a közösségen belüli lét, ami persze rögtön felveti azt a kérdést is, hogy meddig terjed az egyén szabadsága. Priskin Iván (Kádas József) sokkal jobb sorsra érdemes fiú - a jelleménél, a neveltetésénél fogva sokra vihette volna, ha nem oda születik, ahová. És ez, azt gondolom, a mai napig így működik Magyarországon - iszonyatosan meghatározza az embert az, hogy hová születik. Hiába van egy felvilágosult mítosz arról, hogy saját erőnkből eljuthatunk oda, ahová csak akarunk. Meggyőző visszajelzés volt a számomra, amikor az egyik filmklubos vetítés után egy néző felállt, és azt mondta, hogy ő egész életében úgy élt, hogy csak tőle függ, hogy az életben mire viszi, a sorsa a saját kezében van - ha valami rosszul sül el, azért csak ő a felelős. A filmet nézve azonban elgondolkodott azon, hogy ez nem biztos, hogy így van. Talán sikerült az Utolsó időkben egy olyan életutat megmutatnunk, amiből kiderül, hogy minden jó szándék ellenére is lehet rossz végük a dolgoknak. Nagyon megmaradt bennem, amikor Popper Péter a színművészetin egy pszichológiaórán elejtett egy megjegyzést arról, hogy a Hamletben nem az a tragédia, hogy a főhős bosszút áll, vagyis nem az a durva a végzetben, hogy beteljesedik, hanem az, hogy a hős mindent megtesz annak érdekében, hogy elkerülje, és mégis beteljesedik. Biztos, hogy ez végig a fejemben volt, amikor megírtam a sztorit, azért is kellett ennek a srácnak egy nagyon jóravaló, szerethető, szimpatikus csávónak lennie, aki nem panaszkodik, nem mást okol a gondjaiért, és aki hiszi, hogy ha ellene megy az árnak, a saját erejéből eljuthat valahová. Ennek a filmnek majd minden szereplője bizonyos értelemben felmenthető, mert egy nagyobb mechanizmus részesei, mert egy nagyobb erő - amit nevezzünk társadalomnak - erősen beavatkozik a szabad akaratukba és a cselekedeteikbe.
MN: Miért érezted úgy, hogy elsőre ezt a történetet kell elmesélned?
MÁ: Azt gondoltam, hogy van benne annyi érzelmi töltet, svung, ami kitart, amíg a film nagyjából három év alatt elkészül. Az értelmetlen igazságtalanság és embertelenség felett érzett indulatom kap azért kéthetente innen-onnan egy-egy újabb löketet, sajnos állandóan táplálják az életünk eseményei. A dolog onnan indult, hogy ezt a nagyon egyszerű haragot szerettem volna átfordítani egy történetbe. Szerettem volna megérteni, hogy amikor egy olyan hírt olvasok, ami például ebben a filmben is megtörténik, hogy megerőszakolnak egy lányt, miért érzem azt legbelül, hogy - ha röstelli is kimondani az ember, de - gyakorlatilag ugyanolyan dolgokat csinálnék, ha ez valakimmel történne, mint amiket a srác tesz, amikor a fogyatékkal élő húgát (Vass Teréz) megerőszakolják. Emberi dolog a bosszú, miközben meg nagyon is zavarba ejtő, hiszen másról sem szól a világ, mint hogy ezt az ősi dühöt, indulatot valahogy kordában tartsuk, különben vérfürdő lenne az élet. Hála istennek a film lehetőséget ad arra, hogy ezt a gondolat- vagy érzelemkísérletet végigvigye az ember.
MN: A film 1997-ben játszódik, a magyar-ukrán határ mentén. Ha ennyire aktuálisnak érzed a felvetett problémát, miért mentünk több mint tíz évet vissza az időben?
MÁ: Az olajcsempészetnek, ami elég fontos mellékszála a filmnek, hiszen Iván ebből tartja el magukat, a kilencvenes években volt a fénykora. Ma már ez nem úgy működik, ahogy a filmben látható, szigorodtak a dolgok, nem kifizetődő, hiszen ugyanannyiba kerül Ukrajnában is a benzin, mint itthon. Én 1997-ben érettségiztem, amikor is vándortáborosként ugyanúgy elmentem távoli magyar falvakba, mint ahogy a filmben is az egyik jelenetben megjelennek a turisták. Érdekes volt eljátszani azzal a gondolattal, hogy miközben a második kerületi rezervátumban az élet nagy kérdésein töprengünk, mik történnek máshol.
MN: Miért pont autista Priskin Eszter figurája?
MÁ: Sokkal hamarabb megvolt bennem ennek a lánynak a karaktere, mint hogy tudtam volna, hogy mi is a "diagnózisa". Annyit tudtam, hogy egy eredendően tiszta valaki, aki nem érdeklődik a közösség iránt, őt a virágok, az erdő, a fák érdeklik, ő a "bolond lány a faluban", akit elfogadnak, de ha már nagyon furcsán viselkedik, az zavaró a többiek számára. Azért volt ez fontos nekem, hogy fel se merülhessen, van-e bármiféle felelőssége abban, hogy megerőszakolják, hogy "kiprovokálja" azt. Azt akartam, hogy egyértelmű legyen, ő semmiről sem tehet, teljesen ártatlan a dologban. Amikor kiderült, hogy a filmet leforgathatjuk, ki kellett deríteni, hogy mi a "baja" konkrétan a lánynak - a zeneszerzőnk mutatott be Prekop Csillának a Vadaskert Kórház és Szakambulanciánál, aki egyértelművé tette, hogy Eszter autista. Az autista fiatalokkal való találkozások során próbáltuk megfigyelni, hogy milyen dolgok emelhetők át a filmbe, ellesni tőlük a helyzeteket, a viselkedésüket - Teréz ügyelt arra, hogy ne "megcsinálja", hanem megélje a világukat, személyiséget, jellemet gyúrt. Mert azt nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az autistáknak is van személyiségük. Lehet, hogy durva, amit mondok, de mindig azt éreztem velük kapcsolatban, hogy nem definiálhatjuk őket úgy, mint a többi fogyatékkal élőt, vagyis az "egészségesekhez képest". 'k egy párhuzamos valóságban léteznek, és ha tényleg kíváncsi rájuk az ember, azt tapasztalja, hogy ugyanolyan érvényes világ az övék is. Megindító volt látni azt az őszinteséget és egyértelműséget, ahogyan élnek - a konfliktusaikat is folyamatosan az generálja, hogy azokat a kimondatlan vagy íratlan szabályokat, amik egy közösség életét mozgatják, nem tudják értelmezni, nem értik pl., hogy miért kell valaki szemébe nézni, ha beszélünk vele. Nagyon gyönyörű, őszinte világ az övék, és egyáltalán nem ijesztő.
MN: Miért Utolsó idők lett a film címe?
MÁ: Főként az tetszett meg benne, hogy az "utolsónak" nemcsak az az értelme, hogy "időben a legutolsó" vagy hogy "az idők vége", hanem úgy is lehet értelmezni, hogy "teljesen elszúrt", hogy "tré". A cím kicsit apokaliptikus érzést kelt bennem, bibliai asszociációkat is behoz - szándékos volt, hogy a vallás, a hit csak kiüresedett totemek formájában legyen jelen a filmben (felbukkan egy-két útszéli kőkereszt, az angyal a kocsiban a visszapillantó tükrön lóg, de a szereplők már nem nagyon tudnak mit kezdeni magával a hittel). Priskin bosszújához, ahhoz, hogy valaki eljusson oda, hogy már csak magára számíthat, mindenképpen hiányoznia kell a túlvilágba vagy a transzcendenciába vetett hitnek.
MN: Nyitott a film befejezése, mintha magukra hagytad volna a hőseidet.
MÁ: Volt egy alternatív befejezésünk, ahol az amerikai filmek mintájára a végén lett volna egy-két felirat, hogy mi történt a szereplőkkel. De akárhogy is gondolkodtam, semmi jó nem történt volna velük, nem sok jövőjük van a történtek után. Sajnos a valóság az, hogy az autista lánynak nincs sok esélye ebben a világban a testvére nélkül. Megkaptuk a szemle után, hogy megjelent a legújabb rendezőgeneráció, de miért is ilyen sötétek a filmjeik, miért ilyen kilátástalanok? Semmi mást nem tudok erre mondani, mint azt, hogy talán nem véletlen, hogy ilyen kritikusan látjuk az országot, ahol élünk. Egy olyan helyen, ahol az önös érdekek és a tisztességtelenség elfogadott és retorziók nélküli, nem várhatunk el sokkal többet. József Attila a Két hexameterben mondhatta még, hogy miért ne lenne tisztességes, ha kiterítik úgy is, de az átlagember ezen már el sem gondolkodik. Minek szúrjon ki magával? És nekem ez az igazán ijesztő: ott tartunk, hogy amit száz évvel ezelőtt elvből nem csinált meg az ember, az ma már csak úgy merül fel, hogy ha nem teszi meg, csak saját magát szívatja.
