A színhely Lódz, a második legnépesebb lengyel város, amelynek szorgos temetkezési vállalkozói elvadult harcot folytatnak egymással a parcellapiac újrafelosztásáért - és az állami temetkezési segélyek lenyúlásáért. A sztori felgöngyölítése egy varsói újságírónő érdeme: Monika Sieradzka az amúgy nemzetközi gárda által elkészített film (a két rendező: Richard Solarz és Fredrik von Krusenstjerna) narrátora és egyben riportere. A kibontakozó sztori egyszerre gusztustalan, groteszk és a maga valószínűtlenségében is hihető: a zömmel személyükben is a "túloldalról" érkezett temetkezési vállalkozók gyakorlatilag fejpénzt fizetnek a mentősöknek, ha a kórház helyett közvetlenül a ravatalozóba szállítják a friss tetemeket. Mivel az ilyen fuvarok igencsak nyereségesek, s egyre erősödik a kereslet a halottak iránt, a mentősök és néhány orvos minden mocskos trükköt bevet azért, hogy a holtak száma gyarapodjék: egy kis késéstől kezdve az újraélesztés hanyagolásán át egészen a tevőleges gyilkosságig - az egyik mentős egymaga majd tucatnyi beteget segít át a másvilágra egy Pavulon nevű szer segítségével. A film jelentős része tárgyalóteremben játszódik - néha dramatikus felhangoktól sem mentesen bontakoznak ki a történet szálai (s bizony néha alig hisszük el, hogy nem profi színészek játsszák a szerepeket). A Necrobusiness igazi főszereplője azonban a helyi erős ember, a temetkezési mogul Witold (Witek) Skrzydlewski: a történet minden eleme róla szól, az ő kezében futnak össze a szálak - de semmit sem tudnak (akarnak) rábizonyítani. Egyszerre van otthon a városi tanácsban, a lódzi püspöki hivatalban, a helyi labdarúgócsapat elnökségében vagy a salakmotorpályán - s mikor már kezdene szorulni a nyaka körül a hurok, közbejön egy nagy történelmi temetés: meghal II. János Pál pápa, és a ravatalozók ura rögvest Rómában terem, hogy mintegy szakmai gyakorlat gyanánt ott várja ki, míg elül a feje fölül a vihar. A Holt lelkek ügyesen egyesíti a sztenderd beszélő fejeket alkalmazó doksi és a tárgyalótermi dráma műfaját, ráadásul magában hordoz egy nagy adag, egyszerre elborzasztó és szórakoztató kelet-európai íz- és aromakontingenst, amit csak mi, őslakók tudunk igazán értékelni. Kérjük önöket is, hogy tegyenek egy utazást a mocskos vonatok, a ronda pulóverek és a még ocsmányabb bőrkabátok világába - meglehet, nem is kell oly messzire utazniuk.
Mit visznek Witeknek? - Holt lelkek
A színhely Lódz, a második legnépesebb lengyel város, amelynek szorgos temetkezési vállalkozói elvadult harcot folytatnak egymással a parcellapiac újrafelosztásáért - és az állami temetkezési segélyek lenyúlásáért. A sztori felgöngyölítése egy varsói újságírónő érdeme: Monika Sieradzka az amúgy nemzetközi gárda által elkészített film (a két rendező: Richard Solarz és Fredrik von Krusenstjerna) narrátora és egyben riportere. A kibontakozó sztori egyszerre gusztustalan, groteszk és a maga valószínűtlenségében is hihető: a zömmel személyükben is a "túloldalról" érkezett temetkezési vállalkozók gyakorlatilag fejpénzt fizetnek a mentősöknek, ha a kórház helyett közvetlenül a ravatalozóba szállítják a friss tetemeket. Mivel az ilyen fuvarok igencsak nyereségesek, s egyre erősödik a kereslet a halottak iránt, a mentősök és néhány orvos minden mocskos trükköt bevet azért, hogy a holtak száma gyarapodjék:
