Amíg létezik kirekesztettség, amíg léteznek előítéletek, márpedig ez is, az is egyre inkább létezik, időszerűek és fontosak maradnak még a kevéssé átütő cigány tárgyú dokumentumfilmek is. És miután a nyomort, a kilátástalanságot már számtalanszor bemutatták az évek során, talán többet használnak azok a filmek, amelyek nem felháborítani, elborzasztani akarnak (joggal sugallva, hogy ha nem is idejében, hiszen már késő, de lépni kell), csak megmutatják roma családok hétköznapjait, amelyek ugyanúgy, legfeljebb másfajta külsőségek között zajlanak, mint a többségé: születés, halál, öröm, bánat, munka, szórakozás. Fontosak, mert megértést, rokonszenvet ébresztenek, legyűrik az idegenkedést - már amennyiben eljutnak egyáltalán olyan közegbe, ahol a rasszizmus tenyészik, aminek persze nullához közelít az esélye.
A Verzió által az idei filmszemlén bemutatottak közül átvett három dokumentumfilm közül kettő is ilyen. Az első, A három nővér (r.: Kőszegi Edit), egyfajta lírai portré, hosszú évek csendes alig-történéseit íveli át a dél-alföldi tanyától a falusi házig, ahová az öregedő nővérek beköltöznek, amikor már nem bírják tovább a munkát, a napi erőfeszítéseket, amelyek szüneteit jobbára az emlékezés tölti ki. Bár itt-ott túlcsorog a képeken a meghatott líraiság, ami a szándékolttal ellentétes hatást ér el, mert megfosztja a nézőt az önálló érzelmi azonosulás élményétől, elegendő emberi tartalékot halmoz fel a film a hőseiből ahhoz, hogy katartikus színezetet adjon a mulandóság örök és felülmúlhatatlan bánatának.
A másik ilyen "életmódfilm" a Nomád Pláza - Három vándor (r.: Szalay Péter). Búcsúk, vásárok szereplőit látjuk: egy, a vidékies közegben a kelleténél egy fokkal jópofábban mozgó vándorfotográfust, aki százéves technikával dolgozik, aztán egy furulyakészítőt, aki ha nem esztergál és farag éppen, hosszútávfut vagy zöldséget harap a kiskertjéből. A harmadik vándor pedig egy három-, ha nem négygenerációs roma mutatványos família. Szüntelen kemény munka és túláradó érzelmek - mint az előző film hősei, ők is egyfajta ellensztereotípia önkéntes megtestesítőiként lépnek föl a rasszista beszédmód dologkerülő cigányaival szemben. Életteli közvetlenségük őket teszi a "nomád pláza" igazi arcaivá, ez a környezet nekik az igazi életelemük, a másik két szereplőnek inkább kaland, játék, ha komolyan játszva is, netán terápia. Sajátos, különleges világuk a munkaszervezéstől a technológia megújításán át a mesterség áthagyományozásáig és viszonyukig a náluknál láthatóan szerényebb körülmények között élő falusi környezetükhöz alighanem további forgatási napokat, netán önálló filmet is megért volna.
A harmadik munka, a Párhuzamos halálrajzok (r.: Jeles András) már csak több mint kétórás időtartamát tekintve is más dimenzióban mozog, mint az előbbiek, és meglehetősen különös, öntörvényű ívbe rendez alapszinten két, valójában inkább három különböző, egymással szerves kapcsolatba nehezen hozható történetet.
Az Olaszliszkán meglincselt tiszavasvári tanár, Szögi Lajos temetésének nyomasztó képsoraival indít a film, belehasítva mintegy néhány őszi napfényben fürdő lírai felvételbe (parasztház tornáca, szöszke kisgyerek). Zavartan, feszengve keressük a helyünket, illetéktelen betolakodók a privát gyászba, és nem egészen értjük, miért is ugrik vissza az édesapja halálát közelről átélt, kimerült kislány képe, amint éppen elásítja magát. Ezután egy gyermekét elveszítő édesapa számol be fia kórházban töltött utolsó heteinek eseményeiről, amelyeket az egészségügyi gépezet átláthatatlan ridegségének kiszolgáltatva élt át a család. A film első története a gyászról és a tehetetlen alávetettségről szól, és keretként újból a tiszavasvári temetői képek zárják.
A Párhuzamos halálrajzok második része Olaszliszkára vezet bennünket, ahol a gyilkosság részleteinek feltárása (második történet) után az áldozat barátai mindinkább elmerülnek a rasszista gyűlölködés mocsarába (harmadik, az előzővel nem összekeverendő történet), amit a rendező azzal is hangsúlyoz, hogy a falra vetített képek elé színészeket állít, akik nyers, rideg dikcióval, mintegy az érzelmi összefüggéseikből kiemelve adják elő a beszélők mondatait. A gyász elvontabb, beleérző megközelítése felől a gyilkosság körüli tényfeltáráson át, ha úgy tetszik, mentális közállapotaink bemutatása felé mozdul el a film. Mindezt szemforgatás nélkül, árnyalatosan teszi. A gyilkosság elkövetőinek családfője maga állítja, hogy először a család egészének védelmében összebeszélve választották ki maguk között az igazságszolgáltatásnak kiadandó (büntetlen előéletű és nem családfenntartó) "tetteseket". Innen nézve még akkor is új megvilágítást kap, hogy az áldozat felháborodott barátai nem X.-ről és Y.-ról, hanem "az olaszliszkai cigányokról" beszélnek, ha a családfő amúgy és a konkrét bűnesettől függetlenül joggal veti föl: pontosan ott kezdődik az előítélet, amikor a személy cselekedetét a közösségre vetítik. Fájdalmasan súlyos kérdések közé keveredtünk, nem csoda, hogy a rendező is magába fordul: a mozgó lift tükrében önmagát rögzíti a záró képkockákon.
