Magyar Narancs: Egyszer hallottam jól ismert rendező kollégádtól, Taub Jánostól, hogy ő a próbákon megszabja a színésznek a pontos ruháját, amibe már csak bele kell bújni. Te kialakítasz effajta "ruhakollekciót" egy előadásra készülve?
Eszenyi Enikő: Szerintem Taub Jánosnak sincs ilyen szigorú "ruhája". Én dolgoztam vele, sőt vitatkoztam is elég sokat, amíg megértettem s elfogadtam az igazát. Nem keres ő ruhát, csak másfajta, sokkal szorosabb munkamódszerrel közelíti meg a végeredményt. Nekem még nem alakult ki állandósult rendezői munkamódszerem, annak is köszönhetően, hogy egy évben csak egyet rendezek. Ez tehát nem kényszerít arra - szemben azzal, ha mondjuk hármat rendeznék -, hogy kialakult technikám, forgatókönyvem legyen. Általában a színdarab milyensége szabja meg, hogy hogyan kezdek hozzá, magához a drámához próbálok idomulni, ahhoz formálom a haladási irányomat.
MN: Milyen szempontok motiválnak a darabok kiválasztásakor? Van egy listád a hőn óhajtott darabokról, vagy megkínálnak a feladatokkal?
EE: Még soha nem kínáltak meg darabbal. Mindig az adott évben bennem élő érzethez, hangulathoz próbálok drámát választani. Ez nem is tudatos módszer; sok drámát elolvasok, automatikusan kihullik egy csomó, miközben ösztönösen ráhangolódom az egyikre. Az lesz a mag.
MN: Volt idő, hogy te voltál a Víg nézőcsalogatója, huszonhat-huszonhét előadásban játszottál egy hónapban. Ma alig, legfeljebb öt-hat alkalommal lépsz színpadra, idén még premiered sem volt. Nem lehet ebben a színészi pauzában szerepe annak, hogy az utolsó két alakításod - a Lady Macbeth és a Hermelin - nem rengette meg a világot?
EE: Nem hinném, egyszerűen így alakult az élet. Én nem mondom azt, hogy nem akarok játszani, sőt szeretnék játszani. Furcsa, de sokan még most is azt hiszik, hogy minden este színpadon vagyok. Õsszel három hónapig Angliában voltam, kiestem a színház életéből, az új darabokban meg nem kaptam szerepet. Illetve most rendezek, s ez teljesen leköt. Az említett szerepek közül a Macbethről úgy gondolom, hogy azt nem tudom nagy színpadon eljátszani. Nem véletlen, hogy Kis Csabának sikeres volt a stúdiószínházi Macbeth előadása (a győri Padlásszínház produkciója - a szerk.), mert abban a kis térben jöhettek elő igazán azok a finom rezdülések, színészi árnyaltságok, amelyek nélkül nem működik a történet. A Hermelinnél úgy éreztem, hogy abba mindent beletettem, amit jelenleg tudok. Vegyes visszhangja volt, ez van. A kritikák mindig fontosak, elolvasom, meghallgatom őket, a megalapozottakból próbálok okulni, de a színészi ambícióimat nem vethetik vissza.
MN: A Színháztudományi Intézetben szép vastag dosszié gyűlt össze rólad. Neked van hasonló gyűjteményed otthon?
EE: Nekem nincs semmi ilyen.
MN: És a fejedben?
EE: Összevissza keverem néha az eseményeket magamban is. Van, hogy kazettát kérnek tőlem valamilyen szerepemről, persze nincs semmim meg filmen. Sőt a Csajok végét a mai napig nem is láttam, mert mindig ki kellett mennem előbb a meghajlás miatt, azt se tudom, hogy fejeződik be a film. (A legjobb női alakítás díját nyerte el a Csajokkal a tavalyi Filmszemlén - a szerk.) Vagy van olyan tévéjáték, amiben szerepeltem, de azon az estén, amikor ment, én pont a színházban játszottam, és mivel az életben még nem sikerült felvennem semmit a tévéből videóra, a mai napig nem láttam. Rohanni kell a dolgaim után, és így alakul. Régebben voltak legalább közös vetítések a filmek elkészültekor, amiről sajnos leszoktak.
MN: A tavalyi év sokat emlegetett színházi eseménye volt vendégrendezésed a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban. Milyen érzés volt ebben a nem túl kedvező közéleti, politikai hangulatban egy szlovák színházban rendezni?
EE: Meghívás alapján kerültem ehhez a kitűnő színházhoz, ahol a külvilágtól elzárva, szinte paradicsomi állapotok között próbálhattam. Nemcsak tehetséges fiatalokkal dolgozhattam, hanem találkoztam egy olyan aktív, régi iskolán nevelkedett, 60-70-es éveiben járó színészgenerációval is, akikhez hasonlókat itthon sajnos már hiába keresnénk. Élmény volt velük dolgozni, ráadásul szerencsém is volt, mert minden ponton, az ügyelőtől a súgóig, a tolmácstól a dramaturgig hibátlan volt a csapat, és nagyon akarták a sikert. Például hétfő reggel elmondtam a zeneszerzőnek, hogy kábé milyen zenét szeretnék valamelyik részhez, erre másnap elém tette, "ilyesmire gondoltál?". Pont olyanra. Ritka szerencsés csillagzat alatt született az előadás, valószínűleg ennek a kisugárzásnak köszönhette a nézői és szakmai elismeréseket, így a nyitrai fesztiválon aratott sikerét. (A szlovák kritikusoktól öt díjat nyert az Ahogy tetszik, köztük a legjobb rendezés és legjobb előadás díját - a szerk.) A végén én már szlovákul beszéltem, ők magyarul válaszoltak, saját színházi nyelvet gyúrtunk össze. Talán az a legfontosabb, hogy itt valóban komoly emberi kapcsolatok szövődtek, nemcsak az ilyen "pivózás" szintjén. Ott egy ölelés tényleg azt jelenti, hogy de jó, hogy itt vagy. És rájövök arra, hogy hiába hallok egyezményről, vízlépcsőről, feszültségről, mert ha odamegyek - gyakran járok vissza nézni az előadást -, akkor olyan örömmel és szeretettel fogadnak, ami hitet ad, hogy mégse lehet ennyire rossz a helyzet.
MN: Õsszel, ahogy említetted, három hónapot Angliában töltöttél egy kulturális ösztöndíjjal. Milyen hatással volt rád a merőben más, hagyományosabb szemléletű angol színházi kultúra?
EE: Valóban hagyományosabb jellegű az angol színház, de ez jórészt az eltérő struktúrából következik. Ott a pénz beszél, nem kísérleteznek, néhány kivételtől eltekintve nem is akarnak, mert ezek jórészt magánszínházak, amelyek megbuknak, ha nem jön be a közönség. Én nagyon kikaptam ezt a három hónapot, több mint hatvan színházi előadást láttam, egy csomó táncszínházi produkciót, nehezen kategorizálható úgynevezett show-kat, ekkor volt a londoni filmfesztivál is, egy nagy performance-fesztivál plusz rengeteg kiállítás, múzeum. A brit kultúra egy csomó szegletét megismerhettem. Minden pillanatom be volt osztva, szinte kulturális forradalmon mentem keresztül ez idő alatt, amit nagyon élveztem. Rengeteg hatás ért, de közülük is egy volt olyan, amelyre azt mondom, hogy ha Pozsony egy kiemelkedő impulzus volt az életemben, akkor ez a másik: a kanadai Robert Lepage nyolcórás előadása a Nemzeti Színházban teljesen lenyűgözött. Három vagy négy szünettel játszották délután fél háromtól este tizenegyig, de én még visszamentem volna.
MN: Nem túl távolságtartó az angol színház?
EE: A lelkemből beszélsz. Itthon mindent leszólunk magasról, hajlamosak vagyunk a legkisebb hibát is felhánytorgatni. Például ott van az Új Színház-i Hamlet, amelyet sokan leszóltak. Valóban nem hibátlan előadás, de abszolút versenyképes az ottaniakkal. Hallottam egy dicsérő kritikát a rádióban a londoni Michael Mahony-féle Hamletről. Hát a László Zsolti semmivel sem volt rosszabb Hamlet, mint a kinti, sőt! Ott ráadásul csak tizenegyen játszották el a darabot, amire persze rá lehet fogni, hogy rendezői koncepció, de nem az volt, csak takarékosság. Próbálnak rá három-négy hetet, eljátsszák max. harmincszor, és vége. Más világ az ottani, nem kell félnünk az összehasonlítástól.
MN: Egy színházi pletyka szerint a szakmailag olyannyira lenézett Nemzetiben fogsz rendezni.
EE: Valóban volt felkérésem a Nemzetitől, de én ezt egyáltalán nem érzem cikinek, sőt szívesen mennék, mert kihívásnak tekintem az ilyen jellegű feladatokat. Iglódi Istvánnal egy idény eleji bemutató lehetőségéről tárgyaltunk tavaly, csak ősszel váratlanul közbejött London, ami miatt ugrott a dolog. Ez még nem lefutott ügy, akkor a darabválasztásban sem egyeztünk meg, legközelebb talán tovább jutunk.
MN: Olvastam filmrendezési terveidről. Az új közeg izgat, vagy vannak olyan terveid, amelyeket nem tudsz a színházban megvalósítani?
EE: Az utóbbi. Nem azért vágnék bele, hogy na most filmet is rendezzek végre, hanem úgy öt éve van egy izgalmas, nem színházra méretezett témám, amely bennem van, foglalkoztat, s a megvalósítási formájának a filmet érzem. Nagy Karola festőművésznő önéletírásán, naplóin alapulna a film, a forgatókönyvét a múlt nyáron Szabó Gabi vígszínházas kolléganőmmel együtt írtuk meg és adtuk be egy pályázatra. Most reménykedünk.
MN: Hozzád hasonló korú színésznők, színészek már tanítanak a Színművészeti Főiskolán. Téged még nem hívtak?
EE: De igen, csak én egyszerűen úgy érzem, hogy engem tanítsatok még, emberek. Még annyi mindent meg kellene tanulnom, én is még csak most jöttem onnan. Biztos alkat kérdése is, nem is keresem az ilyen lehetőségeket. De ahhoz szerintem többet kell tudni, hogy valaki odaállhasson.
MN: Labiche leghíresebb, bár vegyes megítélésű bohózatát, az Olasz szalmakalapot rendezed most a Vígben, március 23-án lesz a premierje. Hogyan találtál erre a darabra?
EE: Régóta a fejemben tartottam ezt a szerintem zseniális darabot, amit amúgy 16-17 éve a drága Kapás Dezső akart itt megrendezni, s az ő személye miatt is olyan emlékek, érzetek jöttek elő bennem, amelyeket már régen éreztem. Olyan jókedvű az egész, derűs és felszabadító, s persze piszok nehéz is. Én zseniálisnak tartom ezt a művet, nem véletlen, hogy René Clair legendás némafilmet csinált belőle már 1927-ben, vagy hogy Jirí Menzelnek ez híres színházi rendezése volt Prágában. Ez egy groteszkbe hajló, sok izgalmas kérdést rejtő, remekül felépített vígjáték. Itt nincs mese, nem lehet ködösíteni, liláskodni, itt tökéletesen kell tudni a szakmát színésznek és rendezőnek egyaránt. Szenvedünk is vele rendesen, nekünk is most kell megtanulnunk, hogyan is kell eljátszani egy századfordulós vígjátékot. Ez régen külön szakma volt a maga technikai, színpadi, dramaturgiai eszköztárával, amit nekünk most úgy kell a mához átformálnunk és működőképessé tennünk, hogy közben megőrizzük az eredeti pergő ritmusát.
MN: A pályád kezdete óta, 14 éve a Vígben vagy. Nem félsz a betokosodástól, hogy lassan te személyesíted meg azt a sokat emlegetett vígszínházi játékstílust?
EE: Szerencsére most nem vagyok annyit a színpadon, hogy bárki is azt mondhassa, én vagyok a vígszínházi játékstílus. De ha a sors egyszer ide sodort engem, akkor itt kell megállnom a helyemet. Szívesen elmegyek más színházakba is játszani, ha hívnak, Budapesten és vidéken is, csak a legtöbbször nagyon nehéz egyeztetni. Szerintem attól mindenki fél, hogy betokosodik, megragad egy szinten, de hát hova menjen az ember? Egy testem van és egy gesztusrendszerem, ezt nem tudom kicserélni. Most nagyon jó lenne, ha megnőne a kezem, nagyobb lenne a mellem, mert akkor másképp gesztikulálnék, sokszínűbben tudnék játszani. De ez nem lehetséges, ezért időről időre meg kell próbálni lecserélni a saját szöveteidet, hogy meg tudj újulni. Ehhez nagyon sok erő kell, hogy higgyél benne, például az említett Macbeth és Hermelin leszólása után. Még nem vagy öreg 36 évesen, még tudsz mást mutatni, még legalább húsz évig a pályán kellene lenned. Úgy vagyok, mint Nyina a negyedik felvonásban: már kinyílt a csipám, tudom, hogy nem a dicsőség és a ragyogás fontos, és hogy innentől kezdve nehéz hinni, de innentől kezdve kell hinni.
Lévai Balázs
