Magyar Narancs: Több lengyel kritikus megemlíti írásaiban, hogy többek között az objektművészet, a pop art és a dadaizmus hatottak rád. A történeti avantgárd művészeti formák sokfélesége valóban kimutatható a darabjaidban?
Dariusz Gorczyca: A mai művészetben - és itt a posztmodern művészetről beszélek - olyan lehetőség jelenik meg a művész számára, melyben minden olyan dolgot és eszközt felhasználhat, amit ez idáig sohasem. Mindazt tehát, ami az avantgárd menetelése során létrejött a művészetben, amelynek eredményeként nagyon sok formális művészeti gesztus jelent meg. Ezeket az eszközöket felhasználom arra, amit ki akarok fejezni, segítenek azoknak a problémáknak a megragadásában, amelyeket nagyon mélyen akarok elmondani. Segítenek mindannak az elbeszélésében, aminek a mélyén egy sajátos világnihil-elképzelésem van. Egyáltalán nem csukom be az ajtót az idealizmus előtt, de nem hiszek a tudat újjáformálásában, ami persze megtörtént régen, amikor valamilyen új izmus megjelent. Színházamnak úgy kell hatnia, hogy az előadás a legfőbb akarat körül keringjen. Célom, hogy a legerősebb expresszív akarat segítségével átalakítsam azt, ami volt, és kialakítsam azt, ami most lesz. Ez természetesen individuális tevékenység.
MN: Az előadáson úgy tűnt, mintha a saját tudatalattid szörnyeit és tárgyait működtetted volna a színpadon.
DG: Ez a legnagyobb dicséret, amit kaphatok, mert pontosan erről van szó. Tevékenységemet egyébként a tudatalatti mérnök munkájának nevezem. Színházam az erős emocionális átélés segítségével akar totális lenni úgy, hogy eközben saját projekcióimat vetítem ki a színpadtérbe. Az a személy, aki a darabon keresztül beszél a közönséghez, saját magáról beszél. A néző pedig ezáltal önmagát - saját elfojtott tudatalattijával együtt - látja ezen a "képernyőn". Abban az értelemben van története a darabjaimnak, hogy képeket, mozgó installációkat rakok sorba. Ez a dramaturgia analóg saját asszociációink működési mechanizmusával, és a néző éppen ezért képes azonosulni mindazzal, ami a darabban történik.
A moduljaimat be szoktam mutatni más művészeti közegben is - itt a különböző kiállítási terekre gondolok -, mert ezek olyan erősek, hogy saját magukat is megvédik. Új impulzusokat adnak, amelyeknek az a feladatuk, hogy diszkréten segítsék a tudatalatti mérnök munkáját. Nem erőszakkal vonszolom bele a nézőt az élménybe, nem verem pofán, hanem felizgatom úgy, hogy az általam irányított ritmusban hozzáérek. Ez természetesen egy különös transzérzést vezet be, amelyben a néző rögtön elmerül. Megkérdezték már többször tőlem, hogy miért akarok ennyi ötletet egyetlen előadásba sűríteni, miért történik jelenetről jelenetre mindig valami teljesen új. Pontosan azért, mert ha megpróbálok valamilyen irányba haladni, amit én szabok meg, akkor egy adott, felszentelt pillanatban olyan sűrűsége lesz ezeknek a képeknek, hogy csak az emóciók maradnak meg belőlük. Ez a fajta színház az őrület színháza. Az én őrületvíziómban a téboly áthágása valaminek, ami azelőtt tabunak vagy károsan normálisnak tűnt; nálam kataklizmák következnek egymásra, ami nagyon szép és barokkos dolog. Az összes univerzális felület ilyenkor egyetlen személyben kereszteződik, aki el is veszik benne. Az az alak például, amely három percig a tiszta őrületet játssza, a legkülönbözőbb emocionális állapotok sűrűségét jeleníti meg. Ez a sokszínűség, a sokképűség elvesztésének aktusa. Ugyanez a színészi munkáról való koncepcióm is, ahol az őrület a legjobb okot adja az expresszív akarat működésére. A cél az, hogy szélsőséges viselkedési formákat használjak szélsőséges ritmusban. Persze ez mindig a színészi műhelyen múlik: ez egy olyan szerep, amivel egy egész életen át lehet dolgozni.
MN: A Bibliát ezek miatt az archetipikus emberi mozzanatok miatt választottad Az Árnyék Birodalmához?
DG: A Biblia erős és blaszfemikus töltést hordoz mind konnotatív, mind pedig szimbolikus értelemben. Mindezt azonban manipulálva használom fel, ahogy minden mitológiát is, legyen az az európai kultúra Shakespeare-je vagy Cervantes Don Quijotéja - hiszen az ő figuráik eltorzított változatai jelennek meg ebben az előadásban. Azonban sohasem ezekről az alakokról akarok beszélni, mert kizárólag a szituációk színpadi kontextusa adott ilyen szerepet ezeknek a figuráknak. Nem a színész belső működése, hanem a külső helyzet határozza meg őket.
MN: A képzőművész színháznak köztudottan nagy hagyománya van Lengyelországban. Van-e valami rokonság a te mobiljaid és a Kantor, illetve Szajna által alkalmazott, színpadi objektekkel dolgozó avantgárd színház között?
DG: Természetesen nem tudom kikapcsolni ezt a történeti hatást. Sok közvetlen impulzus ér, és a tudatom mindig azt vetíti ki, amit látok. Éppen ezért olyan dominókockák ezek a hatások is, amelyeket természetes módon kaptam a lengyelországi kulturális környezettől. Megbecsüléssel gondolok az ő különös dolgaikra, és nyilvánvaló, hogy az én gépeimnek az alapjaiban ott van Kantor és Szajna munkája. Én viszont már teljesen más színházat és bonyolultabb gépeket alkotok annak megfelelően, ahogy ezt a tudatalatti mérnök munkája megköveteli.
MN: A tudatalatti mérnöke alteregója a bibliai istennek?
DG: Igen, biztosan. Ez az előadás a teremtés lehetőségéről is szól.
MN: De a Bibliából nem metafizikai alapon működő, felépített rendszert teremtesz az előadásban, hanem elemeire bontod, és a szakrális szimbólumok is átértékelődnek, megváltoztatják jelentésüket.
DG: Az egész előadás egy önmagammal folytatott játszma. A játszma két szereplője színpadi saját magam és az alteregóm. Végeláthatatlan és állandóan mozgó folyamat ez, ami minden emberben lejátszódik. Az előadás a sakkjátszmával indul, ami lassan áttevődik a színpadra, és később a sakkfigurákat felváltják a színészek, akik a fekete-fehér megosztottság alapján csoportosulnak. A darab a fény és az árnyék, a fekete és a fehér individuális és csoportos összecsapása. Ez a folyamat okozza, hogy ezek az összeütközött elemek a szürke szín érzetét adják. Ez a szürke nagyon sokféle szürkeség is egyben: olyan, mint a mi életünk, amelyben nincsen tiszta fehér vagy fekete elem és szín. Életünk túlzottan bonyolult, és halálunkig mindig összeütközünk valamivel. Ebből a tényből az következik, hogy csak mi tudunk valaminek értéket adni, vagy elvenni az értékéből. Mi teremtők vagyunk saját magunkkal szemben. Sakkjátszmát játszunk, ami az élet maga.
MN: Van nyertese és vesztese ennek a játszmának?
DG: Az életben nincsen, de a darabban megjelenik a változásra való képesség. Alteregómat nem a rivalizáció készíti ki, hanem az uralkodó, aki egy sakkfigura, és ebben a szituációsorban reális ellenségemmé válik, tehát kiszabadul alattvalói helyzetéből. Az idő struktúrája ekkor elkezdi bekebelezni őt. Az idő a képzelet keretein belül nem létezik, s mivel ő csak egy sakkfigura, az élet valósága és valós ideje felemészti őt. Az egyik szituációban meghal, de utána én győzök a partiban, mert én ütöm le az utolsó sakkfigurát. Egy sakkfigura, egy alattvaló több partira képes, de nekünk az életben csak egy játszmánk van, ahol nincsen revans.
MN: A szürkeség szituációi, érzésem szerint, mégiscsak a feketéhez és nem a fehérhez állnak közelebb Az Árnyék Birodalmában. A darab végén a teremtő kimegy a színpadról, hátán halott alteregóját cipelve, és a színen csak az Antikrisztus, a démon marad benn.
DG: Én nem démonizálnám át ennyire a darabot annak ellenére, hogy ez is egy olyan értelmezés, amit elfogadok. Az Árnyék Birodalmában a gonosz módszereinek a megjelenése mindig több és több lesz, hiszen így válhat egyre nagyobb hatásúvá és ugyanakkor elegánssá is. A rossz erők már a darab első pillanatától fogva jelen vannak a színen. A jóság, a spiritualitás a nyugalmával és a szerénységével kisebb és formálisan kevésbé látványos dolgokkal hat, amelynek persze mélysége van. A lelkiség, a spiritualitás azonban a belső út, amit keresztez a rossz vonala, az üresség, s ellentétük miatt a lelkiségből kevesebbet mutatva mélyebb lehet a darab, többet mutatva pedig laposabb.
MN: Hogyan szervezted össze a darabot?
DG: Darabjaim felépítését általában az objektekkel kezdem. Kezdetben nem gondolkodom azon, hogy milyen lesz a mű végső formája. Az Árnyék Birodalmát sakktáblaszerűen kezdtem megszerkeszteni. Az első néhány objekt köré kezdtem el szervezni az akciókat. Utána a jeleneteket sorba raktam, jobbra-balra tologattam őket, és új elemeket szerkesztettem hozzájuk. Végül pedig az egészet összerántottam. Ennek a darabnak minden gesztusa, minden póz, minden ritmus be van kódolva a szerepbe. Nem lehet egyetlen véletlen sem a darabban. A legjobb színészek, társulatomnak körülbelül a fele ilyen, egy nézéssel, vagy tenyerük minimális mozdulatával teljes értékűen fejezik ki magukat. Módszeremet ebből a szempontból "működési fűzőnek" nevezném (a női fűző értelmében persze): itt minden, még a legkisebb mozdulat is szigorúan "össze van fűzve". Ebbe a fűzőbe én szorítom bele a színészt úgy, hogy a mobiljaimmal géppé teszem őt magát is.
MN: Nagyon kis térben dolgozol ezekkel az objektekkel.
DG: Ennek az az oka, hogy ilyen kicsi a Szituációk Színháza Krakkóban. Kihasználom a kis színpadot: a kis térből klausztrofóbiás hangulatot teremtek.
MN: Hivatásos színészekkel dolgozol?
DG: Mindenki amatőr a társulatomban, játszani csak nálam tanulnak. Próbálkoztam színészekkel, de sokkal rosszabb munka volt az eredménye. Színészeim főleg egyetemisták vagy éppen végzett diplomások. Van köztük pszichológus, művészettörténész, filmes, tornatanár, mérnök és vallástörténész is.
MN: Hogyan találod meg őket?
DG: Mivel nem tudom, hogy mit csinálnak, ezért semmi elvárásom nincs, inkább az érdekes arcú és testű embereket keresem. Odafigyelek a karakterekre. Később mindenféle tipikus tulajdonságot kizárok belőlük, utána pedig elkezdem megszerkeszteni őket, és akkor jönnek létre - a tabula rasa után - a darabom alakjai. Például kerestem egy szőke lányt nagy mellekkel, mert éppen erre volt szükségem. Egyébként most már három nagy mellű színészem is van. Leggyakrabban az utcán szólítom le jövendőbeli színészeimet.
MN: Mik a terveid?
DG: Márciusban, kétévi szünet után újra megnyitom a színházamat Krakkó főterén. Március 15-én mutatom be ott újra Az Árnyék Birodalmát. Emellett régebbi munkáimat és egy újat is bemutatunk majd. Júniusban Genfben lesz egy kiállításom és egy performance-em, két kiállításom pedig Lódzban és Wroclawban, májusban itt, Magyarországon is megnyílik egy tárlatom, s lehet, hogy ősszel Budapesten, itteni szereplőkkel mutatják be Az utolsó fúga című darabomat. A legnagyobb álmom egy nagyon közeli másik premier, amit szintén Magyarországon szeretnék megvalósítani, és csak az itteni keresztelő után vinném ki Lengyelországba és máshová. Egy színész nélküli színház lesz ez, amelyben csak gépek játszanak majd, amelyeket egy gépész irányít majd. A dramaturgiát a mobilok játsszák el, de azért használok embert is benne, aki olyan lesz, mint egy szemét: egy meggyalázott és lealázott hulla, egy meztelen, tehetetlen test, amely kivetkőzött mindenféle emócióból. Az érzelmeket majd a gépek fogják biztosítani.
Sőrés Zsolt
