Hogy a feje tetejére állt a világ, nem újdonság, de hogy ott tartunk már, hogy Arnold Schwarzenegger megtörve néz a börtönrácsok mögül, miközben egy cellatárs a Bűn és bűnhődésből szaval, hát azt nem láttuk jönni. Hogy Schwarzenegger vonzódik a klasszikusokhoz, azt persze Az utolsó akcióhős óta tudjuk, a hamleti sorok schwarzeneggeri olvasata (lenni vagy nem lenni – nem lenni!) örök érvényű gyöngyszem, ám Schwarzi és Dosztojevszkij találkozása a rács mögött nem vicc, hanem véresen komoly. A költővel szólva, gondolta a fene, hogy egyszer majd pont Arnold tör a színjátszás csúcsaira, s lám, ezt is megéltük: családját vesztett kisemberként úgy áll bele a gyászba, mintha ez a lehető legtermészetesebb dolog volna a Kommandó, a Vörös zsaru és az Ovizsaru sztárjától. Közel harmincévnyi, kőkemény akcióhősi munkát persze nem lehet egyik pillanatról a másikra levetkőzni, így amikor Arnoldból előtör a színész, abban van azért valami zavarba ejtő. Főleg, hogy nem is csinálja rosszul, de hát sosem vett semmit félvállról. Az akcióművészből jó B kategóriás szenvedőművész lett: talpig becsületes mesterembere egy repülőgép-szerencsétlenségben veszíti el szeretteit, és a trauma jól kivehető az ismerős arcon, melyen korábban nyoma sem volt semmi ilyesminek. Ez az igazi csavar, és nem Dosztojevszkij. Szép ez nagyon, de talán elég is: most, hogy az érzelmek kifejezése megvolt, ideje visszatérni a vállról indítható igazságosztáshoz, mert színészből Dunát lehet rekeszteni, de Arnoldból csak egy van. Ne veszítsük már el őt is!
A Pannónia Entertainment filmje
