Ha a köldökzsinór elnyiszálása után egy vécépadlón hagyják az ember lányát, az nem kifejezetten vígjátéki alaphelyzet. Ha mindezen körülményekről 16 év után, identitását, helyét kereső, lázadó kamaszként értesül a születésével kapcsolatos adminisztrációban szereplő egyetlen személytől, aki ezek szerint nem a remélt anya, annak már kifejezetten drámai irányba kellene tolnia a mesét. De nem ebben a filmben, amelynek hőse nem is a kislány, hanem a kitartó – mit tesz isten – újságírónő, tévés személyiség, aki eltökéli, hogy a titkokról a fátylat fellebbenti, a tinédzsernek az ő jó édesanyját előkeríti, magamagának pedig megoldja végre sajnálatosan kudarcos magánéletét. Mit neki a nyomozás során közelbe kerülő drogbiznisz és pornóipar: a tündérmesének tündérmeseként kell végződnie, legfeljebb nem a fehér paripát üli meg a kéjsóvár ifjúságát visszasíró, élemedett herceg, a gonosz mostoháról meg kiderül, hogy se nem gonosz, se nem mostoha. Van hát pozitív üzenet, szeretet, jóság, megbánás, összeborulás. Boldogság. Mondjuk, poén nem sok van, pedig az egy ilyen komikusnak (is) szánt dolgozatban valamelyest hígítaná a nyálkoncentrációt.
Nekem viszont kéne egy olyan kamera, ami a mamakutatást tévéműsorként rögzítő főszereplő kezében van: a keresőbe sose néz, élességet, fényerőt nem állít, mindig a riportalanyok köldökére szegezi az optikát, egy darab ötcentiméteres mikrofon van rajta – és mégis mindig jól komponált és exponált képek jönnek ki belőle, tökéletes hanggal. Mondom, hogy tündérmese.
Forgalmazza a Cirko Film – Másképp Alapítvány
