Film

Majdnem annyi idős, mint a mozi: nyolcvanadik születésnapját ünnepelte nemrég. Az Eltűntnek nyilvánítva, a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája vagy éppenséggel a Zenedoboz alkotója hazai pályán, a thessaloniki filmfesztiválon beszélt velünk közös dolgainkról.

Amikor Sztupa és Troché gyalog jöttek, tömve voltak az autóbuszok. A villamos nem tudta becsukni az ajtóit, mert fürtökben lógtak rajta a fővárosiak. Zsúfolásig megtelt mentesítő járatok futottak be a Keleti pályaudvaron a csarnok hatodik vágányára vidékről.

Tom Cruise-nál vannak a kulcsok, meg van mondva neki, hogy ha elhagyja a Földet, oltsa el a villanyt, és zárja be az ajtót maga mögött, mert az utolsó embernek így illik. Tom becsülettel teszi a dolgát, egy szárnyas gondnok, aki ha elromlik valami, már repül is, a munkaórák leteltével pedig tüchtig, ámbár kissé vonalas feleség várja otthon, egy felhők feletti összkomfortos (+medence) bérleményben.

Arra, hogy egy zombik lakta világban is lehet szép az élet, számos filmes példa akad. De olyan mű, amiben mindkét fél élvezi az együttlétet, kétségkívül ritkábban kerül elénk; most valami hasonlót próbál bemutatni az Eleven testek.

A Gyurcsányt gyalázó Elment az öszöd című filmben nemcsak dilettánsok dolgoztak, hanem egy jelentős színész is. A filmről, politika és művészet viszonyáról beszéltünk vele.

Többmilliós nézettség, rengeteg vita és súlyos sértődések Lengyel- és Oroszországban. Közel hozza vagy meghamisítja a történelmet az Apáink, anyáink című német sorozat? A sajtóvisszhangot vizsgáltuk.

Egy tüzelő fekete-fehér meg egy kicsi, játékos vörös macska a két lény, amely egyértelmű életjelet mutat hősünk, az ifjú, de máris az elcseszett élet és általános lúzerség kilátásával jobb sorsra érdemesként hadakozó Henrik környezetében. Elsörözget vagy éppen szippant, szív totál függő, immár börtönviselt bátyja társaságában.

Ritkán szakad ilyen váratlanul ekkora lehetőség és felelősség dokufilmes nyakába. Kari Anne Moe rendező eredeti kérdésfeltevése itt és most különösen érdekes: hogyan kapcsolódhatnak be a középiskolások a közéletbe, hogyan működhet egészségesen a demokratikus pártpolitika - tehát nem civil protestmozgalmak - az iskolában?

Rodney Ascher monumentális dokumentumfilmje a Kubrick-rajongóknak, azon belül is a Ragyogás-fanatikusoknak készült. Az ötlet adja magát: Kubrickot enigmatikus, szimbólumokkal operáló, valahány apró részletet és vizuális hatáselemet alaposan kidolgozó, ravasz alkotóként ismerte meg a világ (a doksi utal is legendás 200-as IQ-jára). S ha egyszer a figyelmét semmilyen részlet sem kerülte el, akkor érdemes is szemrevételezni azokat az apróbb-nagyobb motívumokat, színeket, formákat, számokat, látszólagos következetlenségeket és Escher-grafikákat idéző térbeli illúziókat.

Nem az első, és egészen biztos, hogy nem is az utolsó dokumentumfilm ez a 2011-es egyiptomi forradalomról, amikor egy szerény méretű tiltakozó megmozdulás egyre erőteljesebb utórezgései 17 nap alatt lemondásra kényszerítették a diktatúra első emberét. Fredrik Stanton, a rendező nem filmes, hanem politikatudós: kissé iskolásan, viszont jól áttekinthetően tárja fel interjúrészletekkel a forradalom okait, amelyek közül - mint tudjuk - a leginkább figyelemre méltó a közösségi média központi szerepe a tüntetések szervezésében. Hatalmas gyűjtőmunkával járhatott a film elkészítése: hírügynökségi tudósítások és magánfelvételek tömegéből kétségkívül a legdrámaibb, leginkább életközeli részletek futnak előttünk sűrű intenzitással - nem beszélve a bőséges interjúrészletekről, amelyek jelen idejű lelkesültsége is segít kialakítani a "mintha ott lettünk volna" érzését.

Vidám indonéz tömeggyilkosok profi filmes keretek között - mintha mi sem lenne természetesebb - rekonstruálják egykori brutális tetteiket Joshua Oppenheimer dokumentumfilmjében (a rendezővel készült interjúnk a március 21-i számban).

Amikor Sztupa és Troché a kézipályát a strandtól elválasztó korlátnak dőlve nézték a focizókat, zsibongott a SZOT-Ezüstpart Üdülő. Délelőtt volt, már a második turnus is megreggelizett, fennjárt a nap, de még nem tört ki a rekkenő hőség, ami az elmúlt napokban dél körül érkezett. Az ég vakítóan kék volt, még kósza bárányfelhőcske sem tűnt fel a sarkában, a víz meg zöld, egészen halvány, már-már sárgába játszó, de mégiscsak zöld, pusztán az északi oldal hegyei vontak köré szemben néhány árnyalattal sötétebb karimát.

Van két ember, akik valóságos kapcsolat (bizalom, őszinteség, a másik szabadságának, integritásának tiszteletben tartása) nélkül, mégis pusztító társfüggőségben élnek. Egyikükben felébred a vágy, hogy ennek véget vessen.

Megvan annak a sajátos bája, ha az ember fél füllel fárszi, héber vagy koreai szöveget hallgat, a másik fülével a szomszédja fejhallgatójából nem is olyan diszkréten duruzsoló magyar szinkrontolmácsolást, miközben alapvetően mégiscsak az angol feliratot próbálja követni, ahogy annak is megvolt a varázsa, amikor a gyorsvonat sebességével hadaró tolmács próbálta követni az éhségsztrájkoló Michael Fassbender és a vele lételméleti vitába bocsátkozó pap vágás nélkül felvett, jó tízperces diskurzusát az Éhségben.