A hatvanas években a kommunisták ellen elkövetett tömeges népirtásban részt vevő alakulatok tagjai parádéznak a vásznon, úgy, mintha egy fikciós amerikai filmben szerepelnének. De ez nem valami mese, ez a valóság, amelyről így első kézből szerzünk tudomást, a gyilkosok kedélyesen - olykor imitálva is hőstetteiket - beszélnek arról, mit tettek szent meggyőződésből, ami mai véleményük szerint is teljesen helyénvaló (volt). Bicskanyitogató e hencegő gyilkosokat hallgatni, nézni meg még rosszabb, de a film dramaturgiája, az eszközei és a kényszerötletből fakadó végmegoldás - Oppenheimer eredetileg a mészárlások túlélőivel forgatott volna - rendkívül fontos, sokkoló kordokumentumot hozott létre. A film a rekonstruálás - gyilkosok díszletek közti majomkodása -, illetve a valós dokumentumfilmes eszközök használata - interjúk készítése, a szereplők "követése" - révén válik maximálisan hitelessé és szörnyen őszintévé. De nemcsak a mészárlók mai élethelyzetéről és véleményéről vagy az ország politikai állapotáról kapunk objektív képet, hanem a társadalmi viszonyokról is, amelyek láttatása olyan érzést kelt, mintha Indonéziában megállt volna az idő. A múlttal szembenézni látszólag nem okoz gondot a gyilkosoknak, kizárólag az utolsó filmpercekből sejlik ki a felismeréssel párosuló megértés.
A filmet még vetítik április 13-án 21 órakor a Puskin moziban.
