Lehorgonyozva

A XX. Titanic Filmfesztivál mögé

  • - kb -
  • 2013. május 11.

Film

Megvan annak a sajátos bája, ha az ember fél füllel fárszi, héber vagy koreai szöveget hallgat, a másik fülével a szomszédja fejhallgatójából nem is olyan diszkréten duruzsoló magyar szinkrontolmácsolást, miközben alapvetően mégiscsak az angol feliratot próbálja követni, ahogy annak is megvolt a varázsa, amikor a gyorsvonat sebességével hadaró tolmács próbálta követni az éhségsztrájkoló Michael Fassbender és a vele lételméleti vitába bocsátkozó pap vágás nélkül felvett, jó tízperces diskurzusát az Éhségben.

Nyilván édesíti az efféle élményt, hogy Magyarországon évente csak egyszer van lehetőség átélni hasonló helyzeteket, mivel csak egy nemzetközi filmfesztiválunk van. De az az egy legalább húsz éve él és túlél, nem úgy, mint például az Andy Vajnával és a magyar kormánnyal való ütközésekor nyakát szegett Magyar Filmszemle.

*

A Titanic úgy működik, ahogyan egy hasonló méretű filmfesztiválnak illik. Trendeket indít el vagy hoz be az országba: ott volt, amikor a skandináv filmek elkezdtek feljönni, bizonyította, hogy Iránra érdemes odafigyelni, és elképesztően népszerűvé tette a zenés dokumentumfilmeket, zenefilmeket. Nagy vagy figyelemre méltó rendezőket ismertet meg a közönséggel még azelőtt, hogy mindenki megtanulná a nevüket - mint a mind hazája diktátorai, mind a mozinézők által forradalmárként számon tartott Dzsafar Panahiét, az új filmjével azóta méltán Oscar-díjat nyert Asghar Farhadiét vagy az izlandi film elismertségének útját törő Baltasar Kormákurét, nota bene: itt tudtuk meg azt is, hogy ki az a Q. Tarantino. E fesztivál olykor kedvezően hat a filmforgalmazásra, máskor - s mindenekelőtt - bemutatja egy csomó, a hazai forgalmazásban erőteljesen és olykor indokolatlanul alulreprezentált ország filmművészetét is. Ebben persze sok a kockázat, de ettől a Titanicon soha nem féltek: rengeteg totál elmebeteg japán film után például az embernek mostanra kifejezetten hiányzik ez az irányvonal, de legalább a rácsodálkozás. A másmilyen látásmód miatt még egy paródiának is beillő, rettenetes izraeli slasher vagy egy kevéssé izgalmas bolíviai dráma is sokkal jobb, mint egy pontosan ismert filmes kultúra közepes új darabja.

*

Egy körültekintően összeválogatott filmfesztivál végeredményben mindig arra törekszik, hogy a filmek összességével valóságról, úgyszólván az életről álljon össze miatta egy, az addiginál árnyaltabb kép a néző fejében. A Titanic ezt egy évtizednél is régebb óta üzemszerűen már két irányból próbálja elérni: a saját valóságukat megteremtő játékfilmekkel, és az ismert valóságot rekonstruáló, arra jó esetben újabb ablakokat nyitó dokumentumfilmekkel. Már a kilencvenes évek óta fontos szereplője a fesztiválnak ez a jó ideje már saját szekcióba gyűjtött műfaj (az öt ideit a következő oldalakon mutatjuk be). Trendkövetés és trendindító szándék van ebben is: ahogyan a világ filmfesztiváljain egyre népszerűbbekké válnak a dokumentumfilmek, s ahogyan eközben maga a műfaj is egyre gyorsabban fejlődik költségvetésében, képi minőségében és igényességében egyaránt, úgy vetül egyre nagyobb figyelem a Titanic e szekciójára is. Az idei szenzáció Az ölés aktusa volt, amiről tényleg csak az nem hallott, aki befogta a fülét, de a Ragyogásról szóló A 237-es szoba miatt például az országban először kerül nagyvászonra a Kubrick-film. Így a fesztiválzárás után sem hiábavaló talán az igyekezet a kihagyott doksik pótlására.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.