Nyilván édesíti az efféle élményt, hogy Magyarországon évente csak egyszer van lehetőség átélni hasonló helyzeteket, mivel csak egy nemzetközi filmfesztiválunk van. De az az egy legalább húsz éve él és túlél, nem úgy, mint például az Andy Vajnával és a magyar kormánnyal való ütközésekor nyakát szegett Magyar Filmszemle.
*
A Titanic úgy működik, ahogyan egy hasonló méretű filmfesztiválnak illik. Trendeket indít el vagy hoz be az országba: ott volt, amikor a skandináv filmek elkezdtek feljönni, bizonyította, hogy Iránra érdemes odafigyelni, és elképesztően népszerűvé tette a zenés dokumentumfilmeket, zenefilmeket. Nagy vagy figyelemre méltó rendezőket ismertet meg a közönséggel még azelőtt, hogy mindenki megtanulná a nevüket - mint a mind hazája diktátorai, mind a mozinézők által forradalmárként számon tartott Dzsafar Panahiét, az új filmjével azóta méltán Oscar-díjat nyert Asghar Farhadiét vagy az izlandi film elismertségének útját törő Baltasar Kormákurét, nota bene: itt tudtuk meg azt is, hogy ki az a Q. Tarantino. E fesztivál olykor kedvezően hat a filmforgalmazásra, máskor - s mindenekelőtt - bemutatja egy csomó, a hazai forgalmazásban erőteljesen és olykor indokolatlanul alulreprezentált ország filmművészetét is. Ebben persze sok a kockázat, de ettől a Titanicon soha nem féltek: rengeteg totál elmebeteg japán film után például az embernek mostanra kifejezetten hiányzik ez az irányvonal, de legalább a rácsodálkozás. A másmilyen látásmód miatt még egy paródiának is beillő, rettenetes izraeli slasher vagy egy kevéssé izgalmas bolíviai dráma is sokkal jobb, mint egy pontosan ismert filmes kultúra közepes új darabja.
*
Egy körültekintően összeválogatott filmfesztivál végeredményben mindig arra törekszik, hogy a filmek összességével valóságról, úgyszólván az életről álljon össze miatta egy, az addiginál árnyaltabb kép a néző fejében. A Titanic ezt egy évtizednél is régebb óta üzemszerűen már két irányból próbálja elérni: a saját valóságukat megteremtő játékfilmekkel, és az ismert valóságot rekonstruáló, arra jó esetben újabb ablakokat nyitó dokumentumfilmekkel. Már a kilencvenes évek óta fontos szereplője a fesztiválnak ez a jó ideje már saját szekcióba gyűjtött műfaj (az öt ideit a következő oldalakon mutatjuk be). Trendkövetés és trendindító szándék van ebben is: ahogyan a világ filmfesztiváljain egyre népszerűbbekké válnak a dokumentumfilmek, s ahogyan eközben maga a műfaj is egyre gyorsabban fejlődik költségvetésében, képi minőségében és igényességében egyaránt, úgy vetül egyre nagyobb figyelem a Titanic e szekciójára is. Az idei szenzáció Az ölés aktusa volt, amiről tényleg csak az nem hallott, aki befogta a fülét, de a Ragyogásról szóló A 237-es szoba miatt például az országban először kerül nagyvászonra a Kubrick-film. Így a fesztiválzárás után sem hiábavaló talán az igyekezet a kihagyott doksik pótlására.
