Lehorgonyozva

A XX. Titanic Filmfesztivál mögé

  • - kb -
  • 2013. május 11.

Film

Megvan annak a sajátos bája, ha az ember fél füllel fárszi, héber vagy koreai szöveget hallgat, a másik fülével a szomszédja fejhallgatójából nem is olyan diszkréten duruzsoló magyar szinkrontolmácsolást, miközben alapvetően mégiscsak az angol feliratot próbálja követni, ahogy annak is megvolt a varázsa, amikor a gyorsvonat sebességével hadaró tolmács próbálta követni az éhségsztrájkoló Michael Fassbender és a vele lételméleti vitába bocsátkozó pap vágás nélkül felvett, jó tízperces diskurzusát az Éhségben.

Nyilván édesíti az efféle élményt, hogy Magyarországon évente csak egyszer van lehetőség átélni hasonló helyzeteket, mivel csak egy nemzetközi filmfesztiválunk van. De az az egy legalább húsz éve él és túlél, nem úgy, mint például az Andy Vajnával és a magyar kormánnyal való ütközésekor nyakát szegett Magyar Filmszemle.

*

A Titanic úgy működik, ahogyan egy hasonló méretű filmfesztiválnak illik. Trendeket indít el vagy hoz be az országba: ott volt, amikor a skandináv filmek elkezdtek feljönni, bizonyította, hogy Iránra érdemes odafigyelni, és elképesztően népszerűvé tette a zenés dokumentumfilmeket, zenefilmeket. Nagy vagy figyelemre méltó rendezőket ismertet meg a közönséggel még azelőtt, hogy mindenki megtanulná a nevüket - mint a mind hazája diktátorai, mind a mozinézők által forradalmárként számon tartott Dzsafar Panahiét, az új filmjével azóta méltán Oscar-díjat nyert Asghar Farhadiét vagy az izlandi film elismertségének útját törő Baltasar Kormákurét, nota bene: itt tudtuk meg azt is, hogy ki az a Q. Tarantino. E fesztivál olykor kedvezően hat a filmforgalmazásra, máskor - s mindenekelőtt - bemutatja egy csomó, a hazai forgalmazásban erőteljesen és olykor indokolatlanul alulreprezentált ország filmművészetét is. Ebben persze sok a kockázat, de ettől a Titanicon soha nem féltek: rengeteg totál elmebeteg japán film után például az embernek mostanra kifejezetten hiányzik ez az irányvonal, de legalább a rácsodálkozás. A másmilyen látásmód miatt még egy paródiának is beillő, rettenetes izraeli slasher vagy egy kevéssé izgalmas bolíviai dráma is sokkal jobb, mint egy pontosan ismert filmes kultúra közepes új darabja.

*

Egy körültekintően összeválogatott filmfesztivál végeredményben mindig arra törekszik, hogy a filmek összességével valóságról, úgyszólván az életről álljon össze miatta egy, az addiginál árnyaltabb kép a néző fejében. A Titanic ezt egy évtizednél is régebb óta üzemszerűen már két irányból próbálja elérni: a saját valóságukat megteremtő játékfilmekkel, és az ismert valóságot rekonstruáló, arra jó esetben újabb ablakokat nyitó dokumentumfilmekkel. Már a kilencvenes évek óta fontos szereplője a fesztiválnak ez a jó ideje már saját szekcióba gyűjtött műfaj (az öt ideit a következő oldalakon mutatjuk be). Trendkövetés és trendindító szándék van ebben is: ahogyan a világ filmfesztiváljain egyre népszerűbbekké válnak a dokumentumfilmek, s ahogyan eközben maga a műfaj is egyre gyorsabban fejlődik költségvetésében, képi minőségében és igényességében egyaránt, úgy vetül egyre nagyobb figyelem a Titanic e szekciójára is. Az idei szenzáció Az ölés aktusa volt, amiről tényleg csak az nem hallott, aki befogta a fülét, de a Ragyogásról szóló A 237-es szoba miatt például az országban először kerül nagyvászonra a Kubrick-film. Így a fesztiválzárás után sem hiábavaló talán az igyekezet a kihagyott doksik pótlására.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.