Film

A makói árvaházban nevelkedett kislánytól a népi kollégista főiskolai hallgatóig, a régi Nemzeti társulatától a hazai alternatív színházi mozgalomig, munkásfigurák mozgóképes megformálójától a nemzet színészéig sok élete volt. A minap töltötte be a nyolcvanat.

Az egykori Annabarbi gitáros-énekese, Egyedi Péter két kimondottan sikeres produkcióban is érdekelt. Az Annabarbi basszusgitárosával, Örményi Ákossal alapított popos, fülbemászó gitárzenét játszó Óriás második nagylemeze nemrég jelent meg (kritikánkat lásd a Visszhang rovatban), másik zenekara, a jóval elvetemültebb hangzásokkal operáló Isten Háta Mögött pedig - ahol Bokros Csaba alapító gitáros helyére nemrég Sándor Dániel került - épp a napokban fejezi be a negyedik albumát.

Első négy színdarabja 2004-ben jelent meg kötetbe gyűjtve. Néhány év szünet után visszatért a drámaíráshoz: a Völgyhidat a tavalyi év legjobb magyar drámájának választotta a Színikritikusok Céhe, Nehéz című darabját pedig október végén mutatta be a Bárka. Ír regényt, verset, novellát is - mi a drámaírásról kérdeztük.

A Győrből indult, kísérletezős instrumentális zenét játszó Pozvakowski nemrég ünnepelte a tizedik születésnapját, amelyet a társulat újabb külföldi turnéval és egy bakeliten és CD-n egyaránt megjelent kislemezzel koronázott meg. A koncertjein hadseregnyi analóg vetítőgépet is csatasorba állító zenekarral (Darvas Ádám - gitár, Bánáti Zsombor - dob, Szombathelyi Sebestyén - basszusgitár, Szeredi Csaba - vizuál) ebből az apropóból beszélgettünk.

A program CG1 - Cirko-Gejzír 1. terem CG2 - Cirko-Gejzír 2.

A jaffa narancs fogalom. Ebből indult ki az izraeli rendező, majd kíméletlen dekonstrukciót vitt végbe rajta, a jaffa 150 éves történetén keresztül újragondolva Palesztina/Izrael történelmét, ami igencsak eltér az ismert cionista narratívától. A nagy műgonddal kivitelezett dokumentumfilmben a kor tanúin és az érintetteken (az egykori arab és zsidó narancstermelőkön) kívül meglepő személyek - költők, kritikusok, reklámszakemberek - is megszólalnak, s váratlan nézőpontokkal tágítják az értelmezés szemhatárát.

Egy kambodzsai újságíró járja fáradhatatlanul és eltökélten az országot, interjúkat, videofelvételeket készít, a kazettákat ládába zárja. A családja sem tudja, min ügyködik komor befelé fordultságban: az 1975-79 közötti vörös khmer rezsim gyilkosait keresi, szeretné vallomásra bírni őket, megismerni az indítékaikat. A '90-es évek végén kezdte meg türelmes és aprólékos munkáját, s végül sikerült vallomásra bírnia a mintegy kétmillió embert elpusztító vörös khmerek második számú vezetőjét is.

Négy család osztozik egyetlen lakás szobáin, közösen használják a fürdőszobát és a konyhát egy cári időkben épült szentpétervári lakóházban: a szituáció igencsak ismerős lehet azoknak, akik Bulgakov, esetleg a néha infernális humorú Ilf-Petrov-duó művein nőttek fel. Csakhogy a film nem a húszas években, hanem most játszódik! Ha eddig nem tudtuk volna: a szocializmus bukása nyomán a társbérletek lakói szépen megkapták örökbe nevetséges szobáikat, afféle kárpótlás gyanánt, ha már egyszer oly sok időt töltöttek el minden idők egyik legértelmetlenebb rendszerében.

Mifelénk vagy harminc év késéssel, a kilencvenes évek közepén mutatkozott be és keltett botrányt a bécsi akcionizmus Hermann Nitsch hentesmunkái révén. Az irányzat másik kulcsfigurája, Otto Mühl ekkor börtönben ült, "művészi kiteljesedését" a bíróság fiatalkorúak szexuális zaklatásaként és gyermekek veszélyeztetéseként értelmezte.

Egyik ember szemete a másik ember kincse - tartja a mondás, és mintha csak a kairói zaballinok ihlették volna e szólást. Kairó szegényei ők, szemétgyűjtésből élő, dolgos nincstelenek, akik a város peremén tengődnek tisztes szegénységben, és abból a szemétből élnek, amit a 18 milliós nagyváros nap mint nap megtermel.

Tán mert a legtöbbünk már a villanykapcsoló titokteljes rejtélyét is megemésztetlenül illeszti napi gyakorlatába, bizony az űrhajózásra (s a tudomány megannyi más kortárs diadalára) jobbára csupán kampányszerűen tudunk rácsodálkozni. Túl a szuperhatalmak hajdani versenyfutásán, legutóbb az űrturizmus újdonat intézménye kínált ilyen lehetőséget: a 20 millió dollárért elérhető "végső álom", a kitenyésztett kozmonauták mellett immár hétköznapi civil milliárdosok számára is megszerezhető élmény alighanem nagyobb publicitást kapott, mint a szovjet-orosz és amerikai űrprogramok utolsó két évtizede együttvéve.

Mióta övék a hatalom, a vallási fanatikusok buzgón védelmezik az iráni társadalmat a bujaság halvány gondolatától is; az erkölcsös életmódot elősegítő eszközök tárháza az ejnye-bejnyétől a botozáson át a (nők) megkövezéséig terjed. Iránban vétkezni tehát minimum kockázatos vállalkozás, de van egy kiskapu, ami sokak életét megkönnyíti, miközben még ellentmondásosabbá teszi a külső szemlélő számára amúgy is nehezen felfogható jogrendet.

A már-már kényszeres idézőjel-használatban utazó és az ironikus távolságtartást alapvető normaként felfogó nyugati tömegkulturális közbeszédben jó ideje föl sem merülhet, hogy a könnyűzene valahol mégiscsak a személyes szabadsággal ápol bensőséges viszonyt - Patti Smith lánglelkű leszármazottai a popszámok felszabadító vagy épp szubverzív erejéről ma legföljebb a kabarészínpadokon hadarhatnak lelkesen. Havana Marking brit rendező az Afghan Idol harmadik, 2007-es évadját végigkövető filmjét látva hálásak lehetünk e máskülönben kevéssé elbűvölő kényelmességért. A felszabadulás óta folyamatosan - ám még ma sem tudni, pontosan mivé - formálódó új afgán világ történetében jelentéktelen pontnak tetszhet egy televíziós dalverseny, de csak addig, amíg nem vesszük figyelembe, hogy a különböző etnikai csoportokhoz tartozó, férfi és női énekeseket is mozgató, közönségszavazásra épülő műsort ütött-kopott tévéjén olykor akár tízmillió néző is követte, akiket korábban éveken át hatóságilag tiltottak el a szimpla zenehallgatástól is.