A februári tavaszi hétvége sokakat a Velencei-tó partjára csábított, pedig az ilyenkor elég szomorú mutatvány. Még úgy is, hogy a télire eltett vízibiciklik, a bedeszkázott sütödék, üres fagylaltozók látványát valamelyest ellensúlyozza a hét ágra sütő nap. De itt és most felesleges a vendéglátásra még csak gondolni is: vagy teli hassal, vagy otthonról hozott falatokkal érdemes nekiindulni, mert délibáb lehet csak a parton nyitva lévő étkezde. (Leszámítva az ún. Velence Korzót, de az inkább bevásárlóközpont.) Azonban a gárdonyi–agárdi partvidéken a Petrocelli a legkevésbé sem délibáb. Télen-nyáron nyitva vannak – most csak hétvégenként –, és rendes étlapjuk van. Sőt, a terasz is üzemel, bár a hosszabb ücsörgéshez hideg van. De a tavat bentről is látni, ráadásul nemcsak a panoráma, de a barátságos kiszolgálás is bearanyozni látszik a napunkat. A berendezők Petrocellire, a múlt század hetvenes éveiben nálunk is sikerrel futó amerikai tévésorozat és film ügyvéd címszereplőjére semmivel nem emlékeztetnek, ellenben van tömlöchatású nyers téglafal és téglából rakott kandalló.
A halászlé (1990 Ft) a megtestesült átlag: nem csíp, de nem íztelen, nem emlékeztet a pocsolyára, de nem is emlékezetes. Menzán fejedelmi lakoma, halászcsárdában botrány, ám azt csak nyáron tudnánk megmondani, hogy az itteni parti felhozatalhoz képest mennyire jó vagy rossz. A burgundi szarvasragu rösztiburgonyával (2790 Ft) már egyértelműbb csalódás. A hús néhol hártyás, a sárgarépa szétfőtt, a mártás jellegtelen, s talán nem véletlenül öntöttek rá egy csomó tejfölt. A röszti előre gyártottnak tűnik, és nem is sütötték ki rendesen. Ehhez képest a túrógombóc (1390 Ft) mennyei élmény. De kizárólag ehhez képest. Mert valójában semmi különös, legfeljebb annyiban, hogy az árához mérten igen kis adag. És mivel a tejföl és a cukor leural mindent, a túróról legfeljebb annyit mondhatunk, hogy találtunk benne azt is. Mindent összeadva, a Petrocellinél sokkal jobban jártunk volna egy kávéval a teraszon.
