Különös dolog, hogy amikor a Dunakanyar kerül szóba, Vác a legritkábban. Dunabogdány, Visegrád, Nagymaros vagy Zebegény minden mennyiségben jöhet, ha viszont valaki azt mondja, hogy a „börtönváros” is tud ilyen menő lenni, furcsán néznének rá. Pedig simán nevezhetnék Vácot a „Dunakanyar fővárosának”, a partot rendben tartják, történelmi városrésze hangulatos, és így tovább, talán ott lehet a hiba, hogy túl nagy – egy járási központ nem lehet „ékszerdoboz”.
Csak azért mondjuk ezt, mert a komphoz vezető utcában álló Révkaput 10-ből 9-en Szentendrére tippelnék, ha csak a képét látnák. Műemléknek tűnő házikó, a teraszról látni a Dunát, aki ennél többre vágyik, azt nem is érdekli a Dunakanyar.
A „kávézó és kisvendéglő” meghatározás gyanús, kicsit arra emlékeztet, hogy „cukrászda és kocsma”, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Népszerű helynek tűnik: szombat délután majdnem tele van, a felszolgálás barátias, bár inkább a munkaköri leírás fontos részének érezzük, mint természetes gesztusnak.
A fokhagymakrémleves (590 Ft) olyan, amit a naiv vendég elvár: sűrű és laktató, ráadásul akkora adag trappista sajtot reszeltek rá, hogy az magában is lehetne előétel. Ráadásul nyúlik, mint a rágógumi, kanállal legyőzhetetlen. Miután összeragadva, egy darabban került a szánkba, és végre sikerült lenyelni, arra jutunk, hogy teljesen felesleges így gazdagítani a különben kellemes levest. Nem vártunk sokat a sztrapacskától (1290 Ft), de kellemes meglepetés. Egy magyar étteremben már attól hasra lehet esni, ha nem előre gyártott nokedlit használnak, ám itt ez csak az alap: a juhtúró is kiváló, ráadásul nem tejfölözték és lilahagymázták agyon. A legjobban az tetszik, hogy a szélen egy kicsit megégett, így még ropogós is. A mandulabundás csirke fitneszsalátával (1990 Ft) sokkal nagyobb adag, mint hogy az egészséges táplálkozás jusson róla az eszünkbe: rágcsálnivaló a paníron, vállalható hús, friss zöldségek. No meg a fokhagymakrémlevesről ismerős reszelt sajt. De legalább nem áll össze rágós gombóccá a hőmérséklete miatt.
