Daniel Kahnemann, a közgazdasági Nobel-díjas izraeli-amerikai pszichológus állítólag egyszer a pozitív megerősítés, a jutalmazás előnyeiről tartott előadást az izraeli légierőnél, de nem győzte meg a magas rangú kiképző tiszteket, akik inkább a büntetést, szidást tartották célravezetőnek. Szerintük hiába jutalmazták, dicsérték a jól teljesítő pilótákat, az inkább a visszájára fordult. A rosszabbaknál viszont általában bejött a megrovás, fenyegetés.
Erről egy középiskolákban speciális oktatási napokon tartott demonstrációm jut az eszembe. Jópofa dolog, érdemes lehet bulikban elkápráztatni vele a haverokat!
Ilyen alkalmakkor külsősök tartanak az iskolában egy-egy tanórát, és én általában a tudományos, kritikus gondolkodás fontosságára próbálom rávezetni a diákokat. Az egyik példám egy paranormális kísérletet imitál. Azt vizsgálja, hogy van-e a diákok közül valakinek pszí képessége, amivel például lezárt borítékba tud „belelátni” vagy távoli, múltbéli, nem vele történt eseményt felidézni. Mindez általában elég érdekes téma ahhoz, hogy megnyerjem magamnak a fiatalok figyelmét negyvenöt percre.
Egy gondosan lezárt borítékot mutatok, felragasztom a táblára, és a következő történetet mesélem el: egy nappal korábban, lányom egy pénzdarabot tízszer feldobott és az eredményeket (fej, írás, írás, fej…) egy papírlapra sorban felírta. Az eredményt én sem ismerem, a lányom a papírt végül egy átlátszatlan alufóliába csomagolta, behelyezte a borítékba, gondosan lezárta és alá is írta. A diákoknak pontosan leírom a szobát, amelyben ez történt. Megkérem őket, hogy éljék bele magukat a folyamatba, ahogy a lányom a pénzdarabot feldobja először, másodszor, harmadszor… és tizedszer, s írják le a kiosztott lapokra, hogy szerintük mi lett az eredmény.
| |||||
Ezután – még a boríték felbontása előtt – végigbeszéljük, hogy milyen találati eredményeket várnak. Természetesen felmerül a kérdés, létezik-e olyan paranormális képesség, amely lehetővé teszi ilyen információk megszerzését, meglátását. A legutóbbi demonstrációmon viccelődtek, hogy Marcsi egy boszorkány és biztos képes erre. Az ifjú hölgy bár elpirult, de kihúzta magát, büszkén vállalta a szerepet.
Azért általában megegyeznek a diákok abban, hogy igazából véletlenszerűen tudnak csak tippelni, és hogy átlagosan ötöt fognak eltalálni a tíz pénzfeldobás eredményéből – ki néhánnyal kevesebbet, ki kicsit többet. A boríték teátrális felbontása után a tippeket összevetjük a tényleges sorozattal, és tényleg, általában elég szépen kirajzolódik a jellegzetes – úgynevezett – binomiális eloszlás, amelyben a találatok az ötös átlag körül szóródnak. Nagyon szélsőséges eset ritkán fordul elő. Legutóbb előfordult egy kilenc a tízből találat, aminek alig egy százalék az esélye véletlen tippelés esetén – de ha elegen próbálkoznak, akkor valakinek bejön.
| ||
Akkor szokott érdekesebbé válni a demonstráció, amikor egy második borítékot húzok elő, és azt állítom, hogy képes vagyok a kísérletben alacsonyabb találatszámmal végzők teljesítményét javítani, mégpedig igen ezoterikusan hangzó módszerrel. A táblára felragasztom a második borítékot, köré egy mágikus piramist rajzolok krétával. Azok, akik az előző tesztben ötnél kevesebb találatot értek el, kapnak egy-egy újabb kitöltetlen papírt, és megkérem a jól teljesítőket, hogy fókuszálják gondolataikat arra, hogy a résztvevők most jobban tippeljenek. Ezután eljátsszuk a színházat a tippeléssel, majd felbontjuk a második borítékot és kielemezzük az eredményt. A hatás általában megdöbbentő. A legtöbben jobb, néha sokkal jobb eredményt érnek el, mint az első fordulóban. Az eredetileg igen kritikus, az ezotériával szemben szkeptikus hozzáállás megbicsaklik.
Most akkor működik a piramis és a telepatikus befolyásolás?
Valójában persze semmi ilyesmi nem történik. A hatás hivatalos neve „visszatérés az átlaghoz”. A demonstrációban szereplő diákok ténylegesen véletlenül tippeltek. A legutóbbi tesztem 31 résztvevője átlagosan 4,48 találatot ért el a tízből. Ez nagyon közel van a véletlen folyamatok szerint számolt ötös átlaghoz. Azok, akik kevesebbet találtak el, nem voltak ügyetlenebbek a többeknél, csupán nem volt olyan szerencséjük. Egy ismételt próba során – akár piramissal, akár bármi más ezoterikus trükkel – ugyanúgy az elvi öt körül fog szóródni az eredményük.
A legutóbbi próbában is ez történt. Az átlag alatt teljesítő 17 diák a második fordulóban 4,44 találatos átlagot hozott, tehát gyakorlatilag ugyanakkorát, mint a teljes csoport korábban. De ez azt jelentette, hogy majdnem mindegyikük jobb eredményt ért el, mint az első sorozatban. Akinek csak egy vagy két találata volt először, az akár nagyot is „javíthatott”. Érhetett volna el persze véletlenül megint ugyanolyan rossz eredményt, de ennek esélye nem nagy (ugyanolyan kicsi, mint elsőre). Ha egy hasonló piramissal kiegészített tesztet az átlagnál jobbakkal hajtottunk volna véghez, akkor őnáluk „teljesítményromlást” tapasztaltunk volna – ami persze megint hibás következtetés lenne.
Ha nincs valódi különbség az egyének képességei között, akkor mindenki teljesítménye, minden fordulóban újból az átlag körül fog szóródni. Nagy létszámok esetén elő-elő fognak fordulni ismétlődő rossz vagy jó eredmények, de ezek se vezethetők vissza külső okokra vagy képességbeli különbségekre (jó passzban van, ugyanazt a szerencsezoknit hordja, megátkozták stb.), csupán a véletlen játékai.
Annak kiderítése, hogy a különbségeknek ténylegesen a véletlentől független oka van (valami képesség vagy külső körülmény), mindig nagyon gondos kísérletezést, többszörös ismétlést, a lehetséges okok és mechanizmusok feltérképezését igényli.
Enélkül hajlamosak vagyunk ott is valami hatóerőt, mintázatot felfedezni, ahol valójában nincs.
Most már láthatjuk, hogy az izraeli pilóták esetében mi történhetett. Természetesen lehetnek és vannak is különbségek a pilóták képességei között, és ezek a képességek fejleszthetők is. Azonban leszállásról leszállásra a véletlen szerepe sokszor nagyobb, mint ami a fejlődésből várható. Egyszer simábbra sikerül a landolás, máskor nem annyira. Egy kemény földet érés után valószínűleg a következő jobb lesz, csakúgy, mint hogy egy tökéletes leszállás sem ismételhető meg mindig. A pilóta a saját képességének átlaga körül fog teljesíteni, és az esetleges fejlődésének hatása sokkal hosszabb távon mutatkozik csak majd meg a sok landolás általános minőségének javulásában. Az az oktató, aki csak az aktuális leszállás alapján dicsér vagy szid, könnyen hibás mintázatot ismerhet fel. Jó landoláskor nyilván dicsérne, és bosszankodna, hogy „ennek ellenére” a következő nem sikerül úgy. Egy rossz földetéréskor alkalmazott szidás viszont mintha tényleg „eredményt érne el”, mivel a következő általában jobban sikerül.
Amikor előadásában Kahnemann a biztatás, a dicséret hatásossága mellett érvelt a szidás helyett, akkor ő a pilóta átlagteljesítménye lassú változásának vizsgálatából indult ki, nem pedig az egyedi leszállások minőségének inkább véletlenszerű ingadozásából.
Az átlaghoz való visszatérés sok területen megtéveszthet minket. Ott is, ahol úgy tűnik, mintha igazi, jó tudományt művelnének. Vegyünk például egy óvodát, ahol valamilyen módszerrel felmérik a gyerekek szellemi teljesítményét. Hacsak nincs igazolva, hogy a felmérés ténylegesen alapvetően képességbeli különbséget mutat, akkor nyitva áll az út az áltudomány fele. A felmérést végző cég felajánlhat egy „felzárkóztató” foglalkozást a „gyengébben teljesítőknek”, és hetekkel később egy megismételt felmérés során igazolni is fogja, hogy a képzés sikeres volt, mert a gyerekek nagy része jobb eredményt fog elérni, mint az első teszten.
Természetesen vannak esetek, amikor a teljesítmény javulása nem a véletlen játéka. Az óvodai példa esetén a megismételt tesztet el kellene végeztetni azokkal is, akik nem vettek részt a felzárkóztató foglalkoztatásban vagy azért mert az elsőn jól teljesítettek vagy bármilyen más okból. Ha a teljesítmény eloszlását alapvetően a véletlen határozza meg, akkor a második felmérésen a teljes óvoda átlageredménye nem fog változni (a korábbi jók közül többen rosszabb eredményt érnek el), és ilyenkor persze a foglalkoztatás is teljesen fölösleges. Egy belső képességek által meghatározott teljesítmény és egy ennek tényleges fejlesztésére alkalmas program esetén a megismételt felmérés óvodára számított átlagának emelkednie kellene.
Nem véletlen, hogy a buliban is bemutatható pénzfeldobásos tesztben csak a rosszul teljesítőkkel szoktam elvégezni a második fordulót, így nem nyilvánvaló azonnal a turpisság – amit persze később gondosan megbeszélünk.
Ja, elfelejtettem említeni, hogy az említett legutóbbi iskolai demonstráció során melyik diák talált el kilencet a tíz pénzfeldobás eredményéből. Hát persze, Marcsi volt!
_____
A „hamis dilemma” egyrészt az egyik leggyakoribb érvelési hiba, ami úgy állít be egy vitát vagy problémát, mintha csak két alternatíva közül lehetne választani. Másrészt viszont itt a Narancsszkeptikus blogja, amelynek szerzője Hraskó Gábor biológus, informatikus, tudományos újságíró. A minden szerdán jelentkező blogon a csillagok állásától a tudatos álmodásig mindenről szó lesz, aminek hallatán valamirevaló tudós dühösen felhorkantva legyintgetni kezd. A blog kicsit hosszabb bemutatkozását itt lehet elolvasni.
