Amikor Sztupa és Troché először távolodtak el egymástól az időben, nos, volt egy kis ijedtség. Ilyesmire alapból nem számít az ember, de ami történt, s főként, ahogy történt (egyik percről a másikra), az felülmúlta a legvadabb fantáziákat is, ha egyáltalán voltak olyanok a tárgyban. Minden pont fordítva esett. Ha létezik olyan marslakó például, aki napról napra követi a bolygójáról egy nagy teljesítményű hiperteleszkóppal Sztupa és Troché cselekedeteit, az nagyobb összeggel nyilvánvalóan arra fogadna előre, hogy Sztupa távolodik majd jobban az időben: ő mindig megfontoltabb, komótosabb, halkabb szavú volt, öregebbnek látszott. Valójában is öregebb volt két évvel, de minimum tízzel tűnt öregebbnek. Ehhez képest azon a szép napon Troché majd harminc évvel lett idősebb Sztupánál. Állt a kávéház bejáratánál a huszonöt éves Sztupa, s egyre bosszúsabb képpel nézegette karóráját, névtelen (vagyis nagyon kicsi betűkkel írt nevű), de roppant jó külsejű svájci krumpli volt az, a terasz vendégei gyanakodhattak is, hogy biztosan felvágni akar vele, annyiszor nézi (persze dehogy akart, csak itt épp az időre ment ki a játék, egy megbízható óra, már-már kronométer nélkülözhetetlen ilyenkor). Állt úgy negyven perce, amikor befutott Troché. Először nem volt semmi feltűnő, Troché máskor is késett már, máskor is futva érkezett, azt hazudván csekély metakommunikációs repertoárja teljes átmozgatásával, hogy röstelli a késést. Máskor is furcsán öltözött, de mintha most nem úgy furcsán. És mintha fel is szedett volna pár kilót. Troché, mi van veled? – nézett mélyen a szemébe Sztupa. S amit látott, megdöbbentette. Ott állt Troché, túl az ötvenen, és vigyorogni próbált, hadart is valami magyarázatfélét, természetesen nem a késésére, hanem a szituációra. Tulajdonképpen tök jól vagyok, vidáman meg minden, jól kiokosodtam, semmi itt fáj, ott fáj… én vagyok, hidd el, Sztupa. De az csak állt ott a kávéház előtt. Leforrázva. Most akkor bemegyünk végre? Érdekes, hogy ezt épp Troché mondta, aki az elmúlt években be sem tette a lábát nyilvános helyekre, bár ezek az elmúlt évek az elmúlt negyven percben illantak el valahogy. Sztupa végül annyit nyögött ki, hogy iszol valamit, hátha attól elmúlik, és bementek. Mi meg végre eltakarodtunk tévézni.
Szombaton (9-én) ebéd után a Duna letolja az 1955-ben készült, kétrészes Monte Cristo grófja első felét Zsan Marival. Filmtörténeti fontosságú műalkotásról beszélünk, a francia–olasz–spanyol–nyugatnémet színes, szélesvásznú köpenyes-kardozós zsáner Magna Chartájáról. Úgy ment akkoriban az élet, hogy fehér inges férfiak kaptak gyakran lóra, így kelvén vörös hajú, mélakóros asszonyok védelmére, s fehér ingükön vállnál volt egy rövid, egyenes, kard vágta hasíték, amit a vérük festett pirosra. A ló vágtatott, s a pengék elébb meztelenedtek le, mint e vörös asszonyok. Szerencsére mindmáig így mennek a dolgok, legalábbis mifelénk. Maguknál? A Balatonon és a Film+-on délután mindenesetre Ötvös Csöpi a gyengék gyámola. Elmondtuk már százszor, hogy A Pogány Madonna nem csak a filmen lopott holmi, a valóságban is bugázták. Ment az alkotó föl a lépcsőn a Lumumba utcában: bocs, csak egy percre benézek a büfébe. S ha már ott volt, kért egy fröccsöt rummal, s látta, hogy az egyik asztalnál ott ül az Aranyfej, fogta, felvette, hazavitte, s kifaragta belőle a mondott madonnát, s akkor még egy vak hangot nem ejtettünk Piedone barátocskánkról, hisz ő a múzsa volt csak, annyit sem mondtál, fapapucs, s máris homlokon csókolt, jó, ha nem egy széklábbal. Este az egyesen lesz Az utolsó mohikán, éjjel meg német–svéd krimi, az címe, hogy A kínai. Indiánok, kínaiak, érted, multikulti.
Vasárnap szintén az egyesen, szintén este a Jane Eyre, de sajna nem Charlotte Gainsbourggal, nem is Ruth Wilsonnal, hanem a jó nevű Mia Wasikowskával, akinek két nagy baja is van. Az egyik, hogy nem ő Charlotte Gainsbourg, még kevésbé Ruth Wilson, a másik meg az, hogy lehet úgy becézni, hogy „Mi a was”, ami, hát, minimum redundáns. Tévézni meg snassz.
