Kapuőrzési pánik – Cenzúráz a Google

A francia baloldali online újság, a Rue89 a címoldalán hozza, hogy a Google, az Európai Unió Bíróságának idén májusban beiktatott, „elfeledéshez való jog” nevű törvényére hivatkozva eltávolította a találati listájáról egy cikküket. A törvény lehetővé teszi, hogy magánszemélyek kérvényezzék a róluk szóló tartalmak visszavonását, amennyiben azok „pontatlanok, irrelevánsak, elévültek vagy túlzók”. De ki vagy mi dönti el, hogy valóban azok-e?

A felrótt esetben a Rue89 Pénztárca rovatának 2012-es cikkét rejtette el a Google. A rovat különböző foglalkozású emberek jövedelmi viszonyait és költekezéseit tárgyalja, az ilyesmi amúgy tabu a francia társadalomban. Természetesen nem csupán a francia lapot érinti az új uniós törvény, a példák számosak. A Libération, a Figaro, az angol Telegraph, az Independent, sőt a BBC anyagait is távolította már el a Google, vagy épp a spanyol El Mundóét, derül ki a Rue89 cikkéből és a hiddenfrom­google.com oldalról, amit a törvényre reagálva hozott létre egy amerikai fejlesztő.

Kiből lesz a cenzor?

Vajon az unió miért tartja fontosnak a keresőmotorok szabályozását? Mintha a 20. században a lapterjesztőket kötelezték volna arra, hogy bírálják el újságjaik tartalmát. Hogyan lehet értelmezni azt a médiakörnyezetet, ahol a tartalommegosztó platformok ilyen fontos cenzúrajogokat kapnak? Nos, a hírszerkesztőségek munkafolyamata tagadhatatlanul nagyot változott, mióta az interneten publikálnak. A címkefelhők ma már kötelező toldalékai a cikkeknek, a keresőoptimalizálás a cím­adástól kezdve a kulcsszavakig áthatja az újságírás folyamatát.

Rebecca McKinnon internetes szabadságjogokkal foglalkozó elemző-aktivista, a CNN kínai hírügynökségeinek egykori vezetője és a Global Voices társalapítója szerint azzal a szuverenitással, amivel egykor a nemzetállamok rendelkeztek, mára a magánkézben lévő és profitorientált közösségi platformok (Face­book, Twitter, Youtube); a keresőmotorok (Google, Bing, Ask.com vagy épp a kínai Baidu) és a szoftvergyártók (Microsoft, Apple) rendelkeznek. „Az internetes vállalatok szoftverkódolásról,
-fejlesztésről, -dizájnról, szolgáltatási feltételekről hozott döntései együttesen egyfajta határokon átnyúló, globálisan egymásba fonódó törvényként szabályozzák a digitális életünket. Ezek a »törvények« hol megkérdőjelezik a nemzetállamok alkotmányos törvényeit, hol kiterjesztik, erősítik őket” – mondta McKinnon egy 2011-es TED-előadásában. Szerinte ezek a vállalatok nem számoltathatók el a döntéseikért, működési feltételeikért, és nem is kaptak semmiféle politikai felhatalmazást a netező állampolgároktól minderre. A vállalatok cenzori, algoritmusfejlesztési döntéseinek hatalmas súlya van, hiszen e mamutcégek hol diktatórikus rezsimekben, hol fejlett demokráciákban, hol a kettő közti szürke zónákban szabályozzák az emberek digitális életét.

A nyugat-európai szerkesztőségek vezetői rendre felteszik a kérdést, hogy az internetes vállalatok vajon rendelkeznek-e olyan tudással, hogy ők dönthessenek a személyes adatvédelem, a magánélethez fűződő jogok, illetve a tájékoztatás és a szólásszabadság közti kényes egyensúly kérdéseiben. Szerintük erre sokkal inkább ők maguk hivatottak, hiszen
mióta nyomtatott sajtó létezik, naponta kell dönteniük a szerkesztőknek ilyen kérdésekben. Ráadásul „egy sztori akkor sztori, ha van valaki, aki nem szeretné nyomtatásban látni” – a professzionális újságírót szakmai tudása vezeti az ilyen döntéseknél. Ha hibázik, a cikk a bíróságon.

Az MIT Technology Review főszerkesztője, Jason Pontin szerint az amerikai internetvállalatok zöme nem rendelkezik sem a megfelelő tudással, sem a kellő erkölcsi háttérrel erre a feladatra. Jó példa erre egy francia fotóriporter, Camille Courcy esete. Az „elfeledés jogának” beiktatása után kérvényezte, hogy vegyék le azt a közép-afrikai újságcikket, ami tévesen a halálhíréről tudósít, ám a Google „közérdekű információra” hivatkozva nem tett eleget a kérésnek. Pontin szerint a Google
és más amerikai internetvállalatok is „vidám, kompromisszumos megoldásokat” kötnek: az olyan kormányzatoknak, amelyek nem az amerikai szólásszabadság mércéjét prefe­rálják, megígérik, hogy idomulnak a helyi törvényeikhez, míg az olyan közösségeknek, amelyek ártalmasnak vélik a gyűlöletbeszédet, azt ígérik, hogy cenzúrázni fogják azt. Pontin szerint ez nem egyéb, mint a Szilícium-völgy programozóinak és ügyvédeinek hackje a világ ellen.

Noha az internetes vállalatoknak többnyire a kereskedelmi érdekeik diktálják, hogy engedjenek-e a kormányzatok nyomásának, a különféle civil szervezetek és saját jó hírnevük megőrzésének a vágya arra sarkallják őket, hogy legyen egyfajta konzisztens, demokratikus, emberi jogokat tiszteletben tartó eljárásrendjük. A Twittert például a „Szabad Tibetet” támogató civil szervezet értesítette, hogy az oldalán hamis (angolszász hangzású neveket és amerikai színészek, modellek, gimnazisták képét használó) profilokról Kína-párti propagandát terjesztenek. A civil szervezet javaslatára a Twitter erre megszüntetett mintegy 100 gyanús oldalt. Igaz, ehhez kellett az is, hogy a The New York Times megírja az esetet.

Az algoritmusok tévedhetősége

 

Az egykori „Ne légy gonosz!” Google-mottó vagy a korlátok nélküli azonnali információ-megosztás ígérete a Twitteren ismerős szlogenek, de ma már a lózungoknál többre van szükség. Ezt állítja Rebecca McKinnon mellett a Cornell Egyetem kommunikációs tanszékének a tanára, Tarleton Gillespie, aki régóta foglalkozik az online platformok kulturális szo­ciológiájával. Csakhogy az internetes vállalatok többnyire speciális algoritmusok fejlesztésével vagy előzetes/utólagos (flagging) eseti elbírálásokkal tesznek eleget a rájuk rótt információkurátori feladatoknak, márpedig az efféle automatizált technológiák sokszor kudarcot vallanak. Gillespie egyik megszívlelendő gondolata, hogy a közkeletű elképzelésekkel szemben az algoritmusok nem absztrakt, hideg technológiai képződmények, hanem törékeny vívmányok, amik mögött emberi és intézményi döntések húzódnak meg. Tehát mind a felhasználók, mind a törvényalkotók, mind a médiaelemzők részéről nagy hiba lenne fekete dobozként kezelni őket. Fontos feladat átláthatóvá tenni, hogy ezek az eszközök hogyan és milyen egyezkedések révén jönnek létre, és hogyan szolgálják a tudásra és tudottra vonatkozó kollektív erőfeszítéseinket.

Bill Ristow, a Seattle Times egykori szerkesztője egy 2013-as tanulmányában (The New
Gatekeepers. Controlling Information in the Internet Age) egy magyar esetet is idéz annak illusztrálására, hogy az automatizált cenzúra könnyen kontraproduktív lehet. Két éve, 2012-ben állt elő Gyöngyösi Márton jobbikos képviselő a parlamentben azzal az indítvánnyal, hogy listázni kellene a zsidó származású magyar képviselőket, mert nemzetbiztonsági veszélyt jelenthetnek. Egy Facebook-csoport szervezői azt kérték a tagjaiktól, hogy a neonáci beszéd elleni tiltakozó tüntetésen viseljenek sárga csillagot. A Facebook gyűlöletbeszédet szűrő algoritmusa azonban letiltotta a csoportot. A Twitter azért távolította el az egyik új­ságíró profilját, mert az kritizálta az NBC londoni olimpiáról szóló tudósítását, és közzétette az NBC egyik menedzserének az e-mail címét, viszont a Twitternek üzletpartneri megállapodása volt az NBC-vel. A YouTube szerzői jogi problémákra hivatkozva törölte az oldaláról a NASA Marson készített felvételeit, noha a NASA közpénzből finanszírozott intézmény.

Egyelőre úgy tűnik, a fékek és ellensúlyok sokkal átgondoltabb és finomabb kiépítésére van szükség a mostaniaknál. „Ám ehhez hiábavaló volna az internetvállalatok önkéntes belátására várni, hiszen a Magna Chartát sem Földnélküli János angol király találta ki, hanem a bárók és polgárok kényszerítették ki belőle” – mondja McKinnon.