Ebben a műfajban a Dixit nevű társasjáték és a kiegészítései, mutációi prosperálnak a leginkább. A játék alapját gyönyörű és összetett, elvont és trükkös festményeket ábrázoló kártyalapok alkotják, amelyek nagyszerűségét esztétikai értékükön kívül részletgazdagságuk és az ebből adódóan igen tág értelmezési tartomány adja: a képek felidéznek ugyan primer asszociációkat, jobban megvizsgálva a részleteket azonban ez számtalan módon válhat árnyaltabbá, vagy alakulhat akár át a jelentés. És épp ez a lényeg. Minden játékos kezében van néhány ilyen kártya, és minden körben más választ ki egyet a saját - a többiek által nem látott - lapjai közül, majd elmondja, amit eszébe juttatott a kép, legyen az érzés, kulturális utalás, közös emlék, anekdota, szólás-mondás, bármi. Ezután az összes többi játékos kiválasztja a maga lapjai közül azt, amelyik - immár a saját asszociációi alapján - a leginkább illik a mondott szóhoz/mondathoz, és lefordítva beteszi a "közösbe". A beszélő játékos a magáéval együtt megkeveri ezeket a lapokat, felfordítja őket, és a többi játékosnak azt kell kitalálnia, melyik volt az "eredeti" kártya.
És itt a trükk: nem az a lényeg, hogy melyik lap rímel a leginkább a kimondott gondolatra, hanem az, hogy mi magunk mit gondolunk: vajon a játékostársunknak melyikről juthatott eszébe az, amit mondott? Vajon az ő fejében pár szál rózsa inkább a szerelmet, a természetet vagy éppen a rózsák háborúját jelenti? Intimebb játék ez, mint a társasok legtöbbje: ismerni kell hozzá a másikat, de arról már magunk döntünk, mennyit adunk ki magunkból. Tartunk-e a leleplezéstől, vagy ellenkezőleg: attól félünk, hogy kiderül, senki nem ismeri azt az oldalunkat, amit megmutatnánk. Viszont ha valaki mégis ismeri, az okozhat kellemes élményeket - másmilyeneket, mint a társasjátékok általában.
A Dixit nagyságát az alapötlet és a grafikai kivitelezés adja, de nem válhatott volna hivatkozási alappá, ha a szabályok nem olyan körültekintőek, például a pontozással, nem térnek ki arra, hogy a gondolattársítás se túl egyértelmű, se túl elvont ne lehessen. Olyan játék ez, amelyben az újrajátszhatóság a struktúrába van kódolva: az asszociációk végtelenek, nem a kártyalapok.
De azért azokra sem lehet panaszkodni: a játéknak már háromszor jelent meg kiegészítő kártyacsomagja, a Dixit 2, 3 és 4, és kapható a Dixit Odyssey is, az alapjáték partiváltozata: ezt tizenketten is játszhatják, és a bulik nagyobb izgalomigényének megfelelően pár kisebb új szabállyal, lehetőséggel is bővült a játékmenet. De a készítők gondoltak a kevésbé összecsiszolódott, akár egymás számára teljesen ismeretlen társaságokra is. A Dixit Jinxben absztraktabb képek vannak, ugyanakkor (megint csak) igen sokrétűek: olyannyira stilizáltak, hogy valójában legalább két-három dolgot ábrázolnak egyszerre, és ezekből az egyik az egyik embernek, a másik a másiknak tűnik teljesen egyértelműnek. És mivel ez a verzió gyorsasági alapú (ki találja ki először, hogy az ezúttal képpel felfelé az asztalon lévő kártyák közül melyikre gondolt a soron következő játékos), nem is a másik lelkében való elmélyülésen van a hangsúly - az ismerkedési rész elviccelhető, de a lehetőség ebben is megvan.
A francia gyermekpszichológus által kitalált játékcsalád alapjait gondolja tovább Aczél Zoltán hazai fejlesztésű Lélekpillangója is. Ebben azonban felcserélődnek a szerepek: az adott játékos nem magáról, hanem az összes partneréről nyilatkozik. A többi játékos számával megegyező menynyiségű fényképről kell a játszónak eldöntenie, hogy kit jellemezhet a leginkább egy-egy kép - a többieknek pedig azt, hogy vajon mit gondol (vagy mit tud) róluk. Nőcsábásznak tart, vagy romantikus amorózónak? Tudja, hogy gyereket szeretnék, vagy azt hiszi, hogy leragadtam a macskatartásnál? Ahogy a Dixit, a Lélekpillangó is inkább eszköz, mint cél: a játék legizgalmasabb része a "de miért ezt gondolod rólam?" kérdésnél kezdődik.
A Lélekpillangó tovább csavarja az alapokat: játszható úgy is, hogy nem általános jellemzést keresünk a képekben, hanem egy "szerencsekártyán" kihúzott kérdésre adott, az illetőre jellemző választ. Emellett érdekes és a társasjáték határait izgalmasan feszegető kezdeményezés a kártyák egy részének továbbajándékozhatósága és egy, az ajándékozás miértjeit és körülményeit gyűjtő weboldal. Ugyanakkor a játék elbírna némi fejlesztést: a fotók sokszor nem elég sokrétűek, néha túl kevés és túl egyértelmű jelentést hordoznak, de nem megoldott az sem, hogy mi van, ha egy kép több partnert is tökéletesen jellemez.
A kommunikációs társasjátékok olyanok, mintha a családi monopolyzás alatti veszekedések gyógyírjaiként fejlesztették volna ki őket: az összeveszés gyakorlatilag lehetetlen. Némi összemelegedés elképzeléséhez viszont nem is kell túl nagy fantázia.
Forgalmazza a Gémklub (www.gemklub.hu, 1092 Budapest, Ráday u. 30/B)
