Itt foglal helyet a XX. századi történelem kedden, a Megújuló értékeink szerdán, ahogy pénteken a Regényes történelem és csütörtökön a végeérhetetlen forradalmi emlékév mementójaként a Szabadság népe is. A hétfői nap a többivel szemben inkább a közelmúltra koncentrál; a 25 éve történt adásai értelemszerűen negyedszázaddal ezelőtti eseményeket vizsgálnak. Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha.
Legutóbb például komoly fába vágta a fejszéjét a stáb: mint mondták, „érdekességeket” kínálnak fel a magyarországi cigányság elmúlt negyedszázadából. De hát eleve ez a megközelítés nagyon sutára és rosszízűre sikeredett így; hogy mást ne mondjunk, rasszista indíttatású brutális gyilkosságokat „érdekességnek” nevezni azért kicsit erős. Vagy tágabban értelmezve a kérdést, a cigányság társadalmi helyzetét és a cigány–magyar együttélés kérdéseit is meglehetősen felemás az „érdekesség” felől megközelíteni. Ennél mégis jelentősebb dolog ez azért.
Mégsem ez volt a legnagyobb probléma ezzel az adással, hanem az, hogy nem mondott semmit, legfeljebb sugallt – és amit sugallt, az végtelenül leegyszerűsítő és kínos üzenet volt. Ha egy műsor felvállal egy nehéz témát, aztán megpróbál kisurranni az árnyéka alól menet közben, az rosszabb, mintha neki sem kezdett volna. Amikor Berényi Zsuzsa műsorvezető felkonferálta az első bejátszást az archívumból, még azt gondoltuk, itt valami történni fog. 1992 ugyanis kétségtelenül fordulópontot jelentett az épp csak függetlenné vált Magyar Köztársaság és a benne élő, jobbára a fejüket csak zavartan kapkodó magyar és nem magyar polgárok számára. És azt, hogy ennek az évnek micsoda brutális következményei lettek, mi már tudhatnánk 2017-ben, ha nem lenne olyan szégyenletesen rövid és lomha a memóriánk, amilyen. Éppen ezért, emlékeztetőnek is érdemes meghallgatni az 1992. szeptember 26-án történt gyilkosságokról készült korabeli beszámolót. A Pest megyei Tura határában a mezőőr aznap körtelopáson ért négy helyi romát, akik közül kettőt, Farkas Jenőt és Kátai Máriát a helyszínen kivégzésszerű módon agyonlőtt. A tragédia közvetlen előzménye a néhány nappal korábban Kétegyházán lezajlott pogrom volt (ezt az egyik riportalany meg is említi), illetve az azt követő és tovább szító Csurka István-cikk (egy pillanatra ez is felmerül), ami lényegében felmentette az erőszaktevőket, és további atrocitásokra buzdított. Innen indulva lehetett volna egy húsbavágóan komoly összeállítást készíteni arról, hogy mit jelentett a magyar demokrácia számára, hogy az akkori kormánypárt alelnökétől nem határolódtak el sem párttársai, sem az MDF-kabinet tagjai, Antall József miniszterelnökkel az élen. Merthogy a társadalmi megbékélés rövid és középtávú reménye is már azokban a napokban elúszott, a mából visszanézve egészen bizonyos. Mindezzel mit sem törődtek a szerkesztők, sem Csurka, sem MDF, sem pogrom nem kerül ismét szóba, és az is csak egy mondatot ért, hogy a mezőőr mindössze 10 évet kapott.
Ezután vártuk volna, hogy a 25 éve történt legalább a 2000-es évek új szélsőjobbjával, a gárdaatrocitásokkal folytatja a témát, majd eljut az eddigi mélyponthoz, a cigányok elleni 2008–2009-es sorozatgyilkossághoz. De hiába, egy hirtelen váltással átkerültünk a jó példák térfelére, és mire az előző sokkból feleszméltünk, máris sikeres cigány életpályák hely- és időtakarékos felvázolásával szórakoztattak minket. Nem mondjuk, hogy Forgács István vagy Bodóczki Ernő története nem tanulságok nélküli, és ne lenne üdvözlendő (Balázs Elemért csak azért nem említjük, mert hallhatóan ő maga sem érti, miért került bele a szórásba). Épp csak arról van szó, hogy így beállítva, a ’92-es rémségek ellenpéldájaként mintha azt akarnák velük állítani a szerkesztők, hogy lám, azóta minden mennyivel jobb lett. De hát nem lett az, csak épp, mint akkor, ma is vannak szerencsések, s legfeljebb remélni tudjuk, hogy egy picit többen is.
Az, hogy a műsor mindezt reflektálatlanul hagyta (még egyszer: a sorozatgyilkosságok említése nélkül), nem egyszerű slendriánság, de komoly mulasztás. Hogy mennyire, azt talán Bodóczki egy elejtett megjegyzése mutatja a vége felé: állítása szerint egy cigányvezető mondta a napokban, hogy a menekültválság azért jó nekik, mert így az emberek haragja már elsősorban nem a romák, hanem a bevándorlók ellen irányul. Egyik gyűlölet helyett a másik. Pont ennyit fejlődtünk huszonöt év alatt.
25 éve történt; Kossuth rádió, augusztus 14.
