Amikor Sztupa és Troché visszagondoltak a falujukra, gyakran felmerült egy helyi ételkülönlegesség neve, konkrétan a gólyaszaré, már elnézést a tájjellegű kifejezésért – továbbiakban a „gólyamű” szóval helyettesítjük, de ne felejtsék, ez csak kódnév. Természetesen nem gólyaürüléket jelentett a gólyamű (=gólyasz…), hanem valamiféle árokparti növényt, amit leginkább azon villanyoszlopok tövében lehetett szedni, ahol gólya fészkelt. Némely gólyák ugyan hajlottak a kéményen fészkelésre is, de a háztetőkről nem volt célszerű gólyaművet szüretelni, mert egy háztetőn annyi mindenki megfordul, különös tekintettel a galambokra, hogy onnan csak szerfelett alacsony tisztaságú gólyamű volt nyerhető, s azért már a piacon nem adtak egy huncut kanyit sem. Míg viszont az árokparton szedett gólyaműnek – különösen mióta a községháza a magas vegyszerárakra hivatkozva leállította a főúton a gyomirtást – magas volt az ára, azt is mondták rá, hogy bijó. Hogyhogy a piacon árulták, ha egyszer az árokparton termett? Hát úgy, hogy a szedése nagy szakértelmet igényelt, s csak kevesen foglalkoztak vele, a Piroslábú Heidenek és a Richtár-Lakatusz család. A Piroslábú Heidenek lengyel volt, ősei még Bem apóval jöttek be az országba, s gyökeret eresztettek. Richtár-Lakatuszéknak meg volt egy kislányuk, a Klári, annál nem számolt gyorsabban és pontosabban senki a piacon. Ücsörgött kinn egy szakajtó gólyamű előtt, s ha épp vásár volt, hát a marhakereskedők is oda-odaszaladgáltak hozzá, hogy számolja ki gyorsan az üsző árát, persze dollárban, a hetvenes években, amikor Klári még elemista volt, a környék valahogy rá volt akadva az amerikai fizetőeszközre, úgy hívták: Dezső. Hány Dezső a Rezső, kérdezte Kláritól egyszer egy bika árát a kajfer – Sztupa és Troché, amikor ezt felidézték, mindig nevettek. Különben megérte még Dezsőben is az árát, na, nem az üsző, hanem a gólyamű, mert valóban sokféle ételt lehetett belőle készíteni, a legelterjedtebb a svéd húsgombócra hasonlított: a jól átsütött golyócskák tényleg ízletesek voltak, leginkább békaízűek. Öregem, békacomb vegáknak, kell ennél több? Hát persze: tévénézés közben is remek csemege. A Ktsz. egy időben porciózva is árulta, húsz darab volt egy zacskóban, mind külön-külön kis celofánba és ezüstpapírba csomagolva…
Pénteken (24-én) a tiszteletlenül termékeny Tavianiak talán legjobb vagy egyetlen igazán jó filmjével, az Apámurammal támad a Duna, érthetően a kései, 22.40-es időpontban. A szárd sepárd szép és főként igaz története ennyi idő alatt veszített erejéből, mondaná egy értő – én csak az alliteráció kedvéért írtam le.
Szombaton a James Bond-széria rendkívüli kiadása, az Őfelsége titkosszolgálatában című alkotás hajózik le a Dunán este háromnegyed kilenctől, egy Dzsódzs Lázenbi nevű fószerral a főszerepben vagy a fészerben. Délután volt ugyanitt Ház a sziklák alatt is.
Vasárnap Sophie választása a Story 5-ön este, a mienké a múlt vasárnap volt. Rögtön utána az m1-en Menzel barátocskánk rég elmúlt ún. alkotó korszakának egyik hangulatos darabja, a Pacsirták cérnaszálon, ez a rögtön utána majdnem fél kettőt jelent. Én persze éjféltől a Fiatalság, bolondságot nézem a Film Cafén. A nagyszerű brit komikus, Stephen Fry (én legutóbb Malvolió szerepében láttam, Tim, a bárkás csóka rendezte, önök, dőre olvasóim, meg valami Alastair Davisként a 24-ben) egy regiment brit sztárt fogdosott össze a maga tagadhatatlanul sajátos Evelyn Waugh-adaptációjához. Nos, a jó Stephen azóta se, meg előtte se adta többet a fejét rendezésre. Nagy mókáról van szó, meglátják. A Dunán volt kilenctől a Menekülés Fort Bravóból c. izé, gondolom, western a régmúltból.
Hétfőn ünnepelnek a komonisták.
Kedden meg a brit arisztokraták halmazatban: Négy esküvő, egy temetés fél tízkor a Story 4-en.
Csütörtökön Jean-Luc Gothár Megáll az idő című szerzeményével köszönti a forradalom évfordulójának egyhetes jubileumát az ilyesmire fogékony Duna Tv az esti órákban. Szerintem önök is lopjanak egy Wartburgot, oszt’ uzsgyé, el a tévé elől!
