Amikor Sztupa és Troché menekültek, nappal sötét volt, nem találtak egérutat, éjszaka pedig világos volt, üldözőik előtt élesen kirajzolódott minden lábnyom, minden letört gally egy irányjelző tábla volt. S rondán röhögött a telihold. Futni kellett, nem tétovázni, ha elágazáshoz értek, nem volt idő gondolkodni, hogy most akkor jobbra-e vagy balra, vagy merre van a rövidebb. Csak rohanni kellett, arra, amerre közelibbnek látszott az egyenes. Rohanni, amerre vitt a láb, mert csak a gyorsaság számított, a trükkök nem segítettek. Az üldözők nem siettek, de nem is adták fel, siessen Sztupa és Troché, ők menekülnek. S menekültek is, inukszakadtáig. Át árkon és bokron, réten, lápon, szittyón és szavannán. A letörő ágak véresre karmolták meztelen vállukat, a cipőjük bent ragadt a sárban, talpukba tövisek fúródtak, ruhájuk átázott, arcukat eső verte, csatakos hajuk a szemükbe tapadt. Amikor odaértek a falhoz, úgy tűnt, nincs tovább. Keresztben állta el a csapást, s iszonyú magas volt. Leroskadtak. De nem volt idő a csüggedésre, Sztupa felpattant, s amilyennek soha nem látta még Troché, mint valami macska vagy pókember felkapaszkodott a falra, s átvetvén rajta fél testét, jobbját lenyújtotta Troché felé. Trochénak háromszor kellett felugrania, hogy elkapja, de végül csak sikerült, markuk összeforrt, egy rántás, és túl nagy volt a lendület, nagy esés lett az egészből a túloldalon. Az üldözők lassan közeledtek, de létrákkal. Csak nekidöntötték őket a falnak, s mintha ott sem lett volna az imént még rettenetesnek tűnő akadály. Sztupa és Troché az eséstől sántikálva futottak tovább, immár valami forró homokon. Sajgott minden tagjuk, de rohantak, bár ezt a rohanást külső szemlélő inkább afféle lassított felvételnek látta volna. Viszont nem voltak külső szemlélők, csak menekülők voltak, lassított képű futásban, és üldözők voltak, kimért, határozott léptekkel haladó, feltartóztathatatlan tömeg, létrákkal, tökéletes menetfelszerelésben, nyomolvasókkal, teherhordókkal és kódfejtőkkel. Rájuk mondjuk semmi szükség nem volt, de ők is vért akartak látni. Nem volt itt semminek sem kódja, nyitja, titka, egyenesen, egyre lassulóbb iramban szaladtak. Ám ekkor az üldözők egy csoportja lefarolt balra, tévét nézni.
Pénteken (9-én) este kilenckor kezdünk a Film+-on. Jön Az ördög maga! Alan J. Pakula filmjében Brad Pitt a mindenre elszánt ír terrorista, akit rossz sorsa egy amerikai rendőr karmaiba terel, ráadásul az pont Harrison Ford, aki még meg is akarja menteni. Jóformán még véget sem ér a muri, amikor átkapcsolunk az HBO-ra, hisz 22.45-kor ott kezdődik Az ördög benned lakozik. Nem, majd énbennem! Szép nap ez a péntek, kár, hogy az ördögöknek is lejár éjfélkor a munkaidejük, mert így 0.20-tól A pokol konyháján, ami a Story 4-en van, nem Lucifer főz, hanem Gordon Ramsay.
Szombaton azonban a Film Mánia az én csatornám, hisz 22.40-től már figyelem Az ördög árnyékát. S utána csak azért nem váltok át a Blue Hustleren kezdődő Ördög ágyékára, mert nyolckor már láttam az RTL II-n Az élet Prada nélkül című filmet. Azért feltegyem még a heti találós kérdésemet, vagy tudják anélkül is a választ?
Vasárnap Árvácska este a Dunán, délben is volt valami régi amerikai film valami híres színésszel, Cary Grant vagy Gary Cooper, de már elfelejtettem, úgyse tévézik akkor senki.
Hétfőn az MGM-en este nyolckor Vera Cruz, a Vera Drake vadnyugaton játszódó előzményfilmje. Utána minden csatornán a Ver a víz, olasz ásványvízdílerek promójaként nyilván.
Kedden nem, nem.
Szerdán Gyorsabb a halálnál, ha már western, akkor Film+ este kilenc, s ha már MGM, akkor Halál a hídon, a hangmérnököt játszó John Travoltával, fél tizenegytől. Nézze a halál vagy az ördög, gondolom, ugyanaz a cég.
Csütörtökön a Bécsből hazatérő Ételhordó tiszteletére, Mrs. Beatles - Linda McCartney története kilenctől a FEM3-on (tesztelem, hogy olvassa-e, s a jövő héten befújom önöknek). Az m1-en 20.10-től adott Füles a hét kétségtelen fénypontja, úgyhogy az is bolond, aki valaha is kinyitotta a tévét.
