Szabad konferencia és útkereső fesztivál - a szervezők így definiálták háromnapos rendezvényüket, amelynek előképéül - kedves nagyralátással - az 1943-as szárszói konferenciát jelölték meg, motivációnak pedig azt a szomorú tényt, hogy a magyar politikai elit nemcsak megnyugtató válaszokkal marad adósunk már hosszú ideje, de még a releváns kérdésfeltevésekig is csak szökőévente verekszi el magát. A konferenciának külsős közönsége gyakorlatilag nem volt, ami érthető (ki utazna Velencéig tudományos előadásokat hallgatni?) és sajnálatos, de a lényeget nem érinti. Hiszen ami igazán fontos volt, az a mintegy húsz, leginkább humán területről érkező fiatal - egyetemisták, kutatók, művészek - együttgondolkodása.
A Vitorláskemping és az Ifi Szálló fapados különterme három napra az értelmes beszéd szigete lett, ahol a fiatal közösség és néhány idősebb pályatárs mintegy harminc előadása, a rengeteg kérdés és vita magától értetődően fogadta magába többek között a számítógépes animációt, a városi sétákat, a szakfilozófiákat, a testelméletet vagy épp az EU szerepének és az LMBT emberek helyzetének tárgyalását. Ugyanakkor szinte minden téma esetében kiderült, hogy a jelenlévőket mindennél jobban foglalkoztatják az elesettek és kirekesztettek, legkivált a szegénységben és mélyszegénységben élők társadalmi mobilizációjának és közéleti képviseletének esélyei. Igen, mindenki ezeket a frázisokat pufogtatja, de itt mindez komolyan is volt gondolva, ahogy az ún. társadalmi párbeszéd (igen, a szélsőjobb szavazókkal is) szintén újra és újra felbukkanó igénye is.
Mindenki kritikusan és kíváncsian hallgatta a másikat, senki nem személyeskedett senkivel. Nem áltatnám magamat: nem ilyen lesz a jövő magyar értelmisége. De - vessenek a cinikusok elé - az ilyen kis körökben igenis benne van egy új beszédmód, a rögvalóságtól kevésbé elszakadó, ugyanakkor elméletileg tudatosabb értelmiségi diskurzus lehetősége.
Velence, augusztus 1-3.
